 Jelenet az előadásból |
A székesfehérvári Vörösmarty Színház 2011 decemberében a Csárdáskirálynőt mutatja be. Azt a Mohácsi-átiratot játsszák, mely 1993-ban úgy fedezte fel újra az első, 1916-os művet, hogy nem tette félre a Honthy Hannának gazdagított 1954-es változatot sem. 1916, 1954, 1993 – a magyar operett-játszás történetének fontos évei, 2012-ben remake-formába tömörítve hordozzák színházi és kulturális lehetőségeinket.
A remake fogalma színházban szinte értelmezhetetlen, nem azonos sem az újrarendezéssel, sem a felújítással, de a 2011-es előadás működésében és hatásmechanizmusaiban leginkább a filmes újraforgatás eseményére emlékeztet. A Mohácsi-átirat a kaposvári közegből húsz év elteltével a fehérvári színházba kerül. Khell Zsolt az első felvonás díszletét a Vörösmarty Színház enteriőrjére formázza, a színek a nézőtér színei, az orfeum csillára a nézőtéri csillár mása, a mélyvörös bársonyfüggönyök sora repetitív motívumként terelik a néző tekintetét saját közegéből a színpadi színpadra. A Mohácsi-átiratban 1916-ban vagyunk, az operett megírásának és első bécsi bemutatójának évében, de Kálmán változatára nemcsak az első világháború elvesztésének tudatában nézünk vissza, hanem természetesen az eltelt kilencvenhat év minden történelmi tapasztalatával.
 Lábodi Ádám |
Marad a második felvonásbeli bécsi főúri palotabelső, mely remek operettlépcsős megoldással a belépők és távozók keltette kongeniális teátrális ritmusra helyezi a hangsúlyt. S marad a harmadik felvonás fiumei kikötője is, háttérben a monarchia új csatahajójával, mely a fináléban befogadja és elnyeli összes primadonnánkat, táncoskomikusunkat, bonvivánunkat és szubrettünket tánckarostul, s elsüllyed a földközi-tengeri csatákban a szemünk előtt, mielőtt lehullna a vörös bársonyfüggöny.
Remake a 2011-es előadás, hiszen a díszlettervező mellett jön a régi előadás karmestere, a partitúra legpontosabb követője, értelmezője, Kerényi Gábor is. Aki Kálmán Imre szándékainak hű rekonstruktőre, s nagy érdeme, hogy felhívta figyelmünket az operettjátszás slágeresedésével járó értelmezési anomáliákra, arra az egyébként ismert színházi helyzetre, hogy a szerepek önjáróvá válnak, s a nagy alakítások azokat jobban formálják és őrzik, mint a papíralapon rögzített szerzői szándék. Rátonyi Róbert és Honthy Hanna legendáját 1993-ban éppen Kerényi és Mohácsi újraolvasási gyakorlata választotta le Kálmán alkotásáról. A 2011-es remake saját múltjukkal tehetné-e ugyanezt? Vajon leválasztható-e Molnár Piroska csárdáskirálynője és Kulka János Edvinje az 1993-as változatról?
A fehérvári előadás szerint nem, pontosabban a remake megerősíti a kaposvári legendás, kánonváltó előadás színháztörténeti értékeit. Molnár Piroska akkor tisztességben megöregedett, megtestesedett Cilikét játszott, aki minden pillanatában megrendítő erővel hordozta a sablonos-klisés álromantikus hazugság kritikáját az orfeumi és a világi rend összeegyeztethetőségéről. Molnár Piroska nemzedékeknek lett (és lesz a remake-kel) Csárdáskirálynője, egy Beauvoir-féle feminista modell, olyan ikon, aki nem Honthy Hannás konzervált kacérsággal, hanem egy munkás művészlány múló bájával és erotikájával, a test és így az egész világ omlásával szembesít minket megértően, de tragikusan.
 Tóth Auguszta |
Kulka János harmincas Edvin volt, s nem is főként a szerelem, hanem a mélabú, az elvágyódás, a bizonytalanság, a letargia a rendes magyar posztosztrák és posztszovjet birodalom csendes férfijává tette. 1993-ban a katonasztorikkal körbevett civil finomságával telítette hercegi státuszát, szemlélődő férfi, akit női, vagyis Szilvia és Stázi is duett-zárásként egyszerűen lehülyéznek.
Remake csak legendából készülhet. A kaposvári operett, legfőképp az Ascher Tamás rendezte 1976-os Állami áruház óta, sajátosan legendás műfajjá ért. Mohácsi János és Mohácsi István átirata az álomvilágot, az operettbirodalmat, a mesés boldogságot kisrealista miliővel és játéktechnikával idézi elénk, figyelemre méltó feszültséget húzva az álomslágerek, álompárok és álomduettek színpadi megjelenése köré. A történelmi és lélektani realista játékban szó szerint értett helyzetekben érezhető, micsoda erő szabadul fel a műfaj rendkívül stabil rendszerének dekonstruálásával, miként lesz a primadonna belépője, melyből 1954-ben Honthy Hanna nyolcperces magánszámot csinált, egy egyszerű fizikai lépés, miként válik az operett keringős fináléja frontkatonák ügyetlenül lábtipró botladozásává, miként kap Bóni sematikusan bohókás figurája lassú karaktert, néha kifejezetten depressziós pszichét.
A fehérvári remake tehát hozza magával azt a rögzített dramaturgiai szövetet is, mely húsz éve a kaposvári előadás próbafolyamatai alatt jött létre, mely nemcsak a doberdói hadtérre, a franciák gyűlöletére, a korabeli magyar nacionalizmusra, Ady Endrére és a kis Csermanek Jánosra engedte rá a próba alatti improvizációkat, de a svábok, a cigányok is belefértek a század egészét történelemmé összefogó aktualizálásokba. Mindezzel kell a remake-et játszó színészeknek megküzdeni.
 Radnay Csilla (A képek forrása: Vörösmarty Színház) |
Székesfehérvárott Mohácsi János fiatal színészekre épít. Vereczkey Szilvia Radnay Csilla (Balla Eszterrel váltva), Edvin Lábodi Ádám, mindketten huszonévesek. A Csárdáskirálynő Tóth Auguszta, aki törékeny eleganciájával hordozza Molnár Piroska gesztusait, fintorait, kacajfutamait, s mint a filmek újraforgatásainál, itt sem az a kérdés, az eredeti vagy a remake lett-e jobb, hanem a kettő viszonya válik hirtelen izgalmassá. Molnár Piroska mellett Csapó György, Tóth Auguszta mellett Guttin András mind a chansonette-ekről, mind az osztrák hercegekről egészen mást állít. Miska most Kozáry Ferenc Lugosi György után, Ferkó Bata János Spindler Béla után, s már ez a szereposztásbeli helyzet egy second hand monarchiába léptet minket: államcsőd és leértékelés zajlik köröttünk. A monarchia hajóját nem egy arany horgonnyal, de egy arany evezőlapáttal avatják, Ferenc József halálhírét nem motoros, de sebesült biciklisfutár hozza, s a hangos nézőtéri felnevetések között most is világos: mindenünk elsüllyedt, hiába ment Szilvia Edvinbe karolva fel a fedélzetre.
Az előadás második felvonásában a bécsi főúri szalon hátsó falát gigantikus akvárium alkotja. Székesfehérvárott nem egyszerűen csak békésen úszkálnak benne a (vetített) halak, de a magyar frontkatonák is közéjük vetik magukat pálinkás hevületükben. Bátran, a cápák elé.