 Rusznák Adrienn, Kovács Krisztián |
Az Ennyi című előadás alapja egy 2004-ben megjelent interjúkötet, amelynek magyar fordítása az Ezerrel címet viseli, és melyben Jean-Marc Fogiel beszélget az akkor harminchárom éves színésszel. Sediánszky Nóra gondozásában 2011-ben megjelent a kötet magyar nyelvű hangoskönyv-változata is, Horváth Illés főszereplésével.
Az Ennyi esetében tehát egy önéletrajzi szöveg dramatizálódik, s mint ilyen, egy mindentudó narrátori aspektust helyez a történet fölé. Így a színpadi akciók többnyire nem megtörténnek, csupán elmeséltetnek, és emiatt sokat vesztenek intenzitásukból. Ennek a narratív jellegnek azonban pozitív hozadéka is van: lehetőséget biztosít a reflexióra, amely képes diskurzusba léptetni a jelent és a múltat. Ez határozza meg a főszereplő, Kovács Krisztián színészi munkáját is. Pillanatról pillanatra vándorol a múlt bizonytalansága és a jelen látszólagos bizonyossága között, belehelyezkedik az egyes szituációkba, majd amikor úgy tartja kedve, elegánsan kilép belőlük, kívülről próbálja figyelni azokat. Játéka szuggesztív és lehengerlő, szemét folyamatosan a nézőkön tartja, többször interakcióba lép velük, relatívvá téve ezzel színház és valóság viszonyát. Ám saját életére vonatkozó megfigyelései sohasem lehetnek objektívek, ez talán az oka annak, hogy a reflexió ritkán változik önreflexióvá, az irónia pedig öniróniává.
Mivel a főszereplő szólama uralja az előadást, a többi szereplőnek kevés lehetősége marad a kibontakozásra. Rengeteg az információnk apa és fiú viszonyáról, de ebbe a viszonyba is Guillaume szemüvegén át nyerünk bepillantást. Gerard Depardieu (Végh Péter) rossz apaként jelenik meg, személye a hiánnyal azonosul. Az egyik jelenetben háttal ül a közönségnek, szemben vele tükör, az arcát keni fehér festékkel, felvillantva a színészi hivatás és a hírnév visszásságait, hazugságait, képmutatását. Az anya (Zborovszky Andrea) és a lánytestvér (Rusznák Adrienn) bár többet vannak jelen, mindketten kisebb szerepet töltenek be a fiú életében. Közeledésüket beárnyékolja az apa utáni örökös vágy: képtelenek kielégíteni Guillaume szeretetéhségét.
Ezek a tényezők azok, amelyek a fiú véleménye szerint egyenes utat nyitottak a lázadás, az engedetlenség és a kábítószerek felé. Enyhén szociopata jellemére utal, hogy drogproblémái miatt is a világot hibáztatja, nem pedig saját magát. Az előadás egyetlen jelenetében beszél csak arról, hogy sajnálja, hogy fájdalmat okozott szeretteinek. Az előadás talán legizgalmasabb jelenete az, amikor Rusznák Adrienn lassú, ütemes zenére egy ív alufóliába tekeri a főszereplőt. Egyszerre jelenik meg a gesztusban a magány, a bebábozódás, a szociális kapcsolatok végleges ellehetetlenülése és egy kábult, drogos rémálom (a kábítószereket alufóliában tárolják, ha valakinek kimaradt esetleg a Trainspotting). A fólia emellett torz tükörként is funkcionál, ami a reflektorfényt visszaverve a jelenetet égi jelenéssé változtatja át.
 Fotó: Puskel Zsolt – PORT.hu |
Rengeteg gondolatot ébreszt az előadás tere, annak üressége is. A Sirály alagsorában egy vaskorlát választja el a színpadot és a nézőteret, a színészek azonban mit sem törődnek ezzel a határvonallal, időről időre a nézők közé lépnek. A játékteret robosztus, lépcsőzetes emelvény uralja, mely recseg-ropog és nyikorog minden egyes lépés alatt. Éppen ilyen lépcsőt ír le Guillaume, amikor elmeséli, hogyan szökött ki kamaszként otthonról a párizsi éjszakába. A tér üres, de funkciója rengetegszer változik. Emiatt van az, hogy sokszor eldönthetetlen, hol játszódnak az egyes jelenetek. A főszereplő számára az egész világ börtön, ezért mindegy is, hogy az adott pillanatban tényleg a börtönt látjuk-e vagy egy elvonót, kórházat, esetleg saját lakását. Ahogy sokszor talán a többi szereplőt sem fontos pontosan behatárolni, mert szülő, rendőr és pszichiáter figurája eggyé olvad a folyamatos vallatás aktusában.
Az előadás csak halványan utal rá, de nem jeleníti meg Guillaume Depardieu halálát. Ám az előadás első szavai magukban rejtik a véget. Arthur Rimbaud Egy évad a pokolban című írásából hangzik el egy részlet. A főszereplő így azonosul a szintén züllött, kicsapongó életet élt és fiatalon meghalt szerző sorsával. Az idézett szöveg a túlzott gyönyörben elvesztett szépség utáni vágyakozásról szól, melynek titkát már lehetetlen újra kifürkészni.