 Szarvas József, Hevér Gábor |
Magam a közel negyven esztendeje íródott Sütő-drámát a második előadáson láttam, s közvetlenül utána a Kritikus Óra elnevezésű rendezvénysorozat keretében igyekezhettem moderátorként segíteni, hogy a rendező és hat színművész a kései időpontban is feszült érdeklődést tanúsító, a maradást választó ötvenfőnyi közönség előtt elevenítse fel a munkafolyamat állomásait. A röviden KO-nak hívott esték nem a kritikust, hanem az alkotókat és a nézőket vonják középpontba, és sosem „knockoutolni”: mindig menedzselni szeretnék a produkciót. Ha általánosságban – és egy-két részletre kitérve – jelezhettem is, miféle kép született meg bennem Znamenák István interpretációjáról, inkább a vallomástöredékekre (majd a kérdésekre és reflexiókra) figyeltem.
Murányi Tünde (Mária) arról beszélt: benső tiltakozással tesz eleget színpadi fia, Herse többszöri „pedagógiai” ütlegelésének, amikor az urasági önkényből eredően félig agyonvert, hazatámolygó fiút maga s a háznép is indokolatlanul sokáig önmagát bemocskolt részeg disznónak nézi. Újvári Zoltán (Mann; Várnagy) arról meditált, mennyire érzékeltethette súlyos settenkedésével: a saját körében is besúgót kereső gaz, erőszakoskodó, gyilkos úri társaság valamely tagja(i) mellett akár a jelentéktelen pont Várnagy (is) lehet „szolgálatos fül”. Blaskó Péter – aki immár jó néhány igazságtevő atya, pap, Úr szerepet mondhat magáénak a Nemzetiben, s mindnek kitűnően meg is felel attraktív, tüzes türelmével – úgy summázott: a dráma Lutherjét nem terhelheti felelősség a címszereplő bitóra küldéséért (bár a rendezés víziója szerint maga is passzívan végighallgatja, végignézi a vérlázító ítélethirdetést és a Kolhaast eszmeileg késve megvilágosító akasztást). Söptei Andrea Lisbeth (és férje) érettebb életkorba hangolásának kérdésére reflektált, Hevér Gábor a forradalmár lázadó Nagelschmidt látásmódját osztotta meg a főleg középiskolás hallgatósággal. Szarvas József saját lelkéből lelkedzett „egész napos” szerepként jellemezte a sokáig béketűrő, minden sérelmének orvoslására a törvény útjait kereső Kolhaast: ha őt játssza, reggeltől erre koncentrál – sőt, amíg repertoáron lesz a mű, ezt „egész hónapos” szerepnek tekinti, amellyel mintegy szünet nélkül együtt kell lélegeznie.
 Blaskó Péter |
Znamenák István az első rész (az első és második felvonás) lassúbb tempóját, a lépcsőzetes kibontást azzal magyarázta, hogy a Sütő-dráma harmadik felvonása alakítottságában jelentősen eltér az előzményektől, nyelvezete is elválik a felvezetés sokszor biblikus allúzióitól. A már sem Istent, sem embert nem néző – csak a teljes, elégtételt adó igazságot vágyó – lócsiszár hetedmagával nekiront a két csengős paripájának elorzásában, felesége halálában, lelki békéje megsemmisülésében sokszorosan bűnös Tronkai Vencel várúrnak és bagázsának, a hunyász nagyvárosoknak, szinte a fejedelemségek összességéből képződő egész német birodalomnak. A német-római császárságnak (a császárnak, V. Károlynak nem, mert őt az isteni igazság letéteményesének, szolgálattevőit viszont a hamisság pribékjeinek tekinti). Szó esett Perczel Enikő kicsiny, de annál fontosabb – akár jelenet-konstruáló – dramaturgi és stiláris beavatkozásainak némelyikéről, a Sütő által „jó” és „legrövidebb, hazavezető” (vagyis forradalmi) útnak tételezett münzeri nézetrend ellentmondásosságáról, a választott, hangsúlykereső rendezői megoldások közül is nem kevésről.
E sorok írója a darab első, 1975-ös romániai magyar kiadásával felvértezve volt maga is – közvetítőként – egy a közönség soraiból a beszélgetésen. Sütő András szép betűvetése hosszabb televíziós portréműsorra emlékeztető dedikáció az első oldalon: „…egy beszélgetés folytatásaként, barátsággal…” A véletlen folytán e kötetben (mely a Csillag a máglyánt, az „iker” színművet is magába foglalja) tartom Pattantyús József alighanem a hajdani Új Írásból kivágott Sütő-karikatúráját: ennek hátoldalán, még inkább a véletlen folytán, Csurka István-karikatúra látható.
 Söptei Andrea, Murányi Tünde |
„Egy beszélgetés [a KO] folytatásaként” rögzítem most magam is, kifejtettebben: értve és helyeselve a dráma műsorra tűzését, a bármiféle jogfosztás elleni tiltakozás gesztusát, az előadást túltelítettségében is szegényes, kevert stílusvilágú feldolgozásnak vélem. A Heinrich von Kleist írta alapmű vasasabb-vaskosabb epikuma és Sütő poétikus-példázatos (majdnem negyven éve a Ceauşescu-diktatúra ellen irányzott) drámaköltészete nem mindig találkozott össze. Egy (ha jól követtem: egyetlen) beiktatott durva szó is kilógott a szövegkörnyezetből, a Lisbeth kezét nyolc éve hiába kérő, most Kolhaaséknak nincs-benne-köszönet szolgálatot tevő Müller Ferenc ügyvéd magányosságát fellüktető hintalovas, önkielégítést imitáló epizód ízléstelenül hatott. A második rész állatmaszkos tivornya-nyitánya Gergye Krisztián koreográfiájával együtt is zavarokat támasztott. Znamenák István eminensen felkészült a darabból, de hiába a tudás, miként írta elő Luther a gyónás szabályzatát, a térdeplő, a gyóntatórács manapság a katolikus vallásra utal, nem a lutheránusra (viszont „színházilag” tevékenyen lehet játszani, fel-le rántva robajt kelteni vele). A mennyezetre vetített közismert Bosch-festmény (hármasoltár-kollázs) átmosódó változásai súlyos nézőpont-dilemmákat vetnek fel (ki és mikor látja például a Pokolt), s a helyébe lépő Luther-rózsa (előbb a hitújító, majd az evangélikus egyház jelképe) képileg semmiképp sem azonos horderejű.
 Fotó: Puskel Zsolt – PORT.hu |
A sok kétséget hagyó, a szürrealisztikusabb megoldásoktól folyton a kisrealizmushoz visszalépő színrevitel Znamenák tervezte hármas osztású, átvilágítható falú (doboz)díszlete alkalmatos konstrukció, Cselényi Nóra historizáló ruhatárával együtt kiemeli – fémkeretei, fali ékesség festményei, miliője révén – a drámai piktúrát. Egy toleráns magatartás lelki tájképe az első rész, a radikálisan megváltozó mentalitás csataképe a második. Szarvas József – bár artikulációját jobban kontrollálhatná – otthonos a szerepben, rokonszenves, kedvesen bumfordi plebejussága átsüt a kereskedő szerény jólétén, árad belőle a józan polgári tevőerő, hitbéli és osztályos hűség, a makulátlan becsület. Minden, amit az önmérsékletre képtelen hatalom cinikus túlkapásai szétzúznak. Kivégzésekor dráma, előadás, rendezés, színészi megvalósítás erényei együtt tárgyiasulnak a képzetben: mintha a sokszor látott lószerszámok fonódnának Kolhaas nyakára. Így kapcsolódna össze az eredendően csekély, de lavinát elindító jogtiprás, a lovak rekvirálása – és a rosszul felmért cél romantikus vadmorállal történő, kudarcra ítélt közelítése.
Söptei Andrea életesebbre teremti Lisbethet a megírtnál. Sütő csak „megjátszott kacérségot” engedne az asszonynak – itt az érzéki örömű összeborulás legalább a humorában még messzebbre mehetne. Hevér Gábor – helyesen – a vezér helyett partizánt, a szabadsághős helyett a betyárt lőtte be Nagelschmidként, valamelyest nagyobb formátum azonban nem ártana a pattogó düh mellé. (Arról nem ő tehet, hogy Sütő lirizmusainak egyike az előadásban is tátong: ugyan miért hagyja futni a császár és az ő újdonsült szócsöve, Müller a Kolhaasszal vállvetve haramiáskodó Nagelschmidtet?) Rába Roland mívesen munkálja a Müller-szerepet, ehhez fölösleges rámafényeket is kap, holott például a papír-, toll- és tintapakolgatási kisszerűség, jellemtöppedtség akkor is kitűnne, ha nem reflektor írná körül.
A Sütő András által a drámaírói mesterségben is példaképnek tekintett Illyés Gyula mondotta: az eszme nem győz a puszta létezésénél fogva. A Lócsiszár-dráma inkább csak korrektül – s korántsem hatástalanul – létezik a Nemzetiben, mint hogy saját szuverén új alakját kiforrta volna.