Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

HIBRIDITÁS A KÁRPÁTOK KÖZÖTT

Az Irokéz Gyűjtemény és a rendszerváltás / Modern és Kortárs Művészeti Központ
2011. dec. 4.
Az Irokéz Gyűjtemény debreceni kiállítása nemcsak színvonalas, gondolatgazdag, hanem változatos és szórakoztató is. RADNÓTI SÁNDOR ÍRÁSA.
Halász Péter Tamás: Partíció
Halász Péter Tamás: Partíció

Régóta nem láttunk ilyen erős – mindenek előtt Jaques Lacantól és Friedrich Kittlertől ihletett – kurátori koncepciót (Hornyik Sándor). Hármas – vagy ha a grafikai folyosót is ideszámítom, négyes – osztatú kiállítás: szimbolikus, imaginárius, „valós”. Ennek három szín felel meg (a termek így vannak kifestve), a piros, a zöld és a kék. (A folyosó fehér.) Az elsőhöz az írás és az ideológia, a másodikhoz a kép és a médium, a harmadikhoz a hang és az „élet” van társítva. Komplikált és a kiállítás kísérőtanulmányában sűrűn jegyzetelt rendszer ez, amelyhez más ideologikus előfeltevések is társítva vannak – kérdőjellel például az, hogy Magyarországon a szocializmust vajon a posztkolonializmus váltotta-e fel. Azaz adaptálható-e a rendszerváltás utáni „hibrid” magyar képzőművészetre a posztkoloniális elmélet. Nagy gonddal vannak egymáshoz viszonyítva a művek, a kitűnő katalógus rendre bemutatja a termek nézeteit, s ezzel a remélt, föltételezett illetve javasolt beszélgetéseket a művek között.

Erős, de – talán éppen ezért – nem erőszakos koncepció, amely valóban inkább javaslat, mint állítás. Én magam bizonyára időnként a hatása alá kerültem (például amikor egy nézetből egymás mellé került két kitűnő munka, Várnai Gyula Avatárja és Varga Ferenc Galagonybokorja), de tudatosan nem követtem, mert azokat az egyes műveket kerestem, amelyek megszólítanak.
Az első teremben az említett Avatár – egy hosszú gyaloghíd(modell) két szikla között – ilyen volt. Nyilván a napkeleti elem teremti meg az összefüggést a finomrajzú, japános galagonya-triptichonnal; elképzelhetjük azokat a hindu aszkétákat, akik a Dharma és a Karma útját követve ezen az ingatag hídon kelnek át. Lényegesebb azonban a híd tákolmány-jellege, a madzagkorlát, az egyenlőtlen lécdarabok, s a két szikla aránytalan nagysága, amely szembeötlővé teszi az emberi mű, a palló buherált voltát, s felidézi a fenséges rettegést. Hogy Keletet és Nyugatot kötné össze ez a híd? Lehet – erre utalhatnak a választott cím ősi és modern értelmei, de semmiképpen sem kényszerítő interpretáció ez; annál inkább az egzisztenciális szimbolika. Várnai egyéb itt látható művei is nagyon figyelemre méltóak, különösen a Téli rege című világítódoboz.

Nemes Csaba: A hiány helye
Nemes Csaba: A hiány helye

A következő teremben Halász Péter (Tamás) Partíciója, nyomtatott áramkörökből összeállított ereklyetartója ragadta meg a figyelmemet. Különös, elektrifikáló feszültség mutatkozik itt a finoman kidolgozott tárgy nagy szépsége és a koncept kritikai-ironikus töltete között. A Société Realiste Spektrális erózió című műanyag domborművének konceptuális tartalma mélyebb: Európa térképén földtörténetként ábrázolja a történelmet (0-tól 2000-ig). A birodalmak és országok változásai belekarcolódnak a földfelszínbe, az emberek alkotása természetként jelenik meg. St. Auby Tamás emlékezetes happeningje, a gellérthegyi Szabadság-szobor a szemeknél kilyuggatott lepellel való eltakarásának, és ily módon A szabadság lelkének (alighanem találóbb volna: szellemének) szobrává változása is itt látható.

A kék teremben leginkább Horváth Tibor Co.Co. című műve hatott rám. Ebben az egy percnél rövidebb, állandóan ismétlődő video-műben egy férfi közeledik a magyar zászlóhoz valami erdei úton, és amikor meglátja, artikulálatlan üvöltésben tör ki. (2010-es alkotás.) Másokat is említhetek: Gerhes Gábort, Komoróczky Tamást, Németh Hajnalt, Karácsonyi Lászlót, Gerber Pált, Szarka Pétert, Roskó Gábort, Kovách Gergőt, Ravasz Andrást, Uglár Csabát és így tovább. Nemes Csaba sajnos csak egy munkával szerepel. Kis Róka Csaba bestiális-humorisztikus, „rontott” festményei és grafikái külön elemzést igényelnének, amelyre itt nem vállalkozhatom.

Gerhes Gábor: Nimród-oltár
Gerhes Gábor: Nimród-oltár

Nézzük viszont most az egész kiállítást – egyszerűbb szempontok alapján, mint a kurátori koncepció. Egy olyan gyűjteményt látunk, amely a rendszerváltás után keletkezett, s túlnyomórészt a rendszerváltás után induló művészek alkotásaiból áll. Művészcsoportok együvé tartozása, kísérleteik támogatása szemmel láthatólag fontosabb gyűjtési szempont volt, mint az individuális, autonóm művészi érték. Párhuzamos volt ez a grand art hagyományának sokféle provokációjával, amely megtámadta a műalkotás autonómiájának, és számos új médium bevonásával magának a képzőművészetnek a fogalmát is. A modern művészet mindig kilengő ingája ez a heteronómia, a művészet mint társadalmi tény, az „anesztétika” irányába, amely mindig visszaleng, és – úgy látszik – nyugalmi állapotot soha nem találhat. (Egy ilyen visszalengés esélyeire próbáltam rámutatni a gyűjteményen belül, amikor – a kurátori és a gyűjtői céllal ellentétben – kiemeltem azokat a darabokat, amelyeknek különösen nagy esztétikai értéket tulajdonítok.)

Az ilyen gyűjtemény fő értékszempontjai az érdekesség, a meglepőség, az aktualitás, a szellemi és politikai élet frappáns dokumentálása és kritikája. Uglár Warhol-paródiája Aczél György különböző színezésű ismétlődő portréival, Nemes A hiány helye című festménye, amely kitörli helyéről az engedély nélkül épült budapesti Turul-szobrot (hasonlóan ahhoz, ahogy Keserü Ilona a Szabadság-szobor nélkül festette meg a Gellért-hegyet), Gerhes a keresztet leváltó Nimród-oltára a (talán) pascali kockákkal a szarvaskoponya agancsára tűzve, Bodó Sándor-Horváth Tibor magyar panteonja a zsíroskenyér-portrékkal, Tarr Hajnalka Instant nyája, Karácsonyi László Alapellátás című installációja, vagy Horváth Tibor említett videója mind-mind arra mutat, hogy a képzőművészetben létezik az a politikai művészet, amely oly fájdalmasan hiányzik a magyar irodalomban. 

Szóval tartalmas, érdekes és szórakoztató kiállítás ez. Azt pedig, hogy a magyar művészettel kapcsolatban, amely évszázadok óta – ha annak perifériáján is – a nyugati kultúrkörhöz tartozik, fölvethető-e a posztkolonializmus fogalma, majd egyszer máskor vitatjuk meg.

A kiállítás 2012. január 1-ig tekinthető meg.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek