A RENDEZŐ ÉS A „MALADÁJP”

Beszélgetés Balázs Zoltánnal, a Maladype társulatvezetőjével
2011.11.29.

„Egy rendezőnek már a legelső előadásában le kell tennie a névjegyét: ha először nem sikerül, később hiába keresgéli.” HERCZOG NOÉMI INTERJÚJA.

Revizor: A Maladype Színház most ünnepli tizedik születésnapját. Ünnepi tiszteletkörök helyett kezdjük inkább azzal, hogy úgy kell ejteni:„maladipe”? Mert néha azt mondod: „maladájp”, mások meg, hogy „maladip”. 

Balázs Zoltán: Úgy kell ejteni, hogy „maladipe”, de viccből szoktam úgy is mondani, hogy „maladájp”, ahogy nemzetközi fesztiválokon angolul ejtik. Cigányul például „malagyipe.” Tőlem lehet „maladip” vagy „M.D.” is - bármi jó. Anno kellett egy név, amely pontosan kifejezi annak a spontán egymásra találásnak a lényegét, ami a társulat első munkája (Jacques vagy a behódolás) közben cigány és nem cigány színészek között létrejött. Maladype cigányul azt jelenti, hogy találkozás, és mivel a szó csengése is nagyon szép, ezért megtartottuk. 

Balázs Zoltán. Fotó: Kleb Attila. Forrás: Maladype Színház
Balázs Zoltán. Fotó: Kleb Attila (A kép forrása: Maladype Színház)
R: Szépek a képek is az előadásaidban. Régebben sokat beszéltél a nonverbális színházról mint az eszményedről. Valahogy mindig úgy éreztem, hogy a látvány és szöveg közül nálatok az utóbbi mellékes, például a Leonce és Lénában…

BZ: Pedig a Leonce-ban nagyon is sok a szöveg és – bár erőteljes mozgások kísérik a különböző jelenetvariációkat – az előadás gerincét mégiscsak az írott anyag pontos és világos értelmezése adja. Ettől függetlenül nonverbális megoldásaink is vannak, de a drámák nemcsak képi világok vagy akusztikai élvezetek barokkos szövevényei. Sok feltétele van annak, hogy találkozzon kép, szöveg, mozgás és zene, de csak együtt érdekesek. Leginkább a színészek kondícióján, készenlétén és kreatív energiáin múlik minden: hogy mennyire friss éppen az agyuk. Cserélődött is a csapat az évek során, részben azért is, mert egy független társulat vezetőjeként természetesen nem tudok családokat eltartani. Színészvezetés szempontjából a Tojáséj a legspeciálisabb előadásunk, ahol nincs szöveg, a színészeknek kell improvizálniuk, én pedig az előadások alatt már nem tudok segíteni nekik. Minden az ő felelősségük. Igazából a színészek kondicionálására jobbak a nem drámai alapanyagból kiinduló, nem szövegközpontú előadások.

R: Akkor te is azt mondod, hogy olykor sikerül kép és szöveg egyeztetése, máskor nem. Mondanál mindkettőre példát?

BZ: Előfordul, hogy én valamit nagyon jónak látok, de mások szerint nem az. Például „túl szép” – ezt sokszor felróják nekem, és nem nagyon tudok vele mit kezdeni. Az ikonográfia letisztultsága, rendezettsége és fegyelme tökéletes harmóniát jelent a számomra. Az erre való törekvés színpadi fogalmazásaimban elengedhetetlen. Ilyen volt a Pelléas és Mélisande, amit az egyik legszebb munkámnak tartok. Az évek alatt arra jöttem rá, hogy ha az elején hagytam volna elég időt a Pelléas… vagy a Négerek után, akkor idővel nemcsak a nézők, de az elemzők is megtanulták volna egy-egy nyelv dekódolását, de a Maladype és én mindig váltottunk egyet. Amikor már azt mondták volna, hogy jó, értjük, akkor ugrottunk egy másik típusú előadásra, például az Empedoklészra, amelyben gyakorlatilag semmi sem történt, amíg a szereplő eljutott a színpad illetve az asztal egyik oldaláról a másikra, csak épp közben megfordult vele és körülötte az egész világ. Az ember volt a centrumban, aki körül minden folyamatosan változik. Ezt rendezem azóta is, ez érdekel a legjobban: erről szól az Übü király, a Pokol, ilyen volt a Bolondok iskolája, a Theomachia, az Empedoklész

R: És mi volt, ami szerinted sem sikerült?

Jelenet az Akropolisz című előadásból. Fotó: MArtincsák István
Jelenet az Akropolisz című előadásból. Fotó: MArtincsák István - PORT.hu
BZ: Nem tudom. Zsótér Sanyi és köztem mindig van egy kis vita az Akropoliszt illetően (Wyspianski darabját ketten rendezték a Bárkán – H.N). Ő meg van győződve arról, hogy ez túl nagy vállalkozás volt, mert nem mértük fel eléggé, mit is bír el az akkori csapat. Ezzel egyetértek, viszont ha akkor nem csináljuk meg, soha nem jutottunk volna el a Leonce és Lénáig, ami most a nyolcvannegyedik előadását futja. Az első néhány munkánkat mennybe küldte a kritika, aztán néhányan utána nem találták a kapaszkodót, mert változott a tempónk: a belső fejlődésünk más ritmust igényelt. 

R: Említetted, hogy függetlenként nehéz eltartani a társulati tagok családját. A politika is vastagon beleszól ebbe.

BZ: Persze, de nem csak a politika. Egy társulattal való törődés koncepció, stratégia, kooperáció kérdése is. Nyilván most a legnehezebb a függetlenek helyzete, de azt hozzá kell tennem, hogy ha hamarabb jön a szelekció, és a rengeteg apró társulat mellett van néhány, amely garanciákat kap, most máshol tartanánk. Lengyelországban például azt mondják: kapsz öt évet, barátom, ennyi idő alatt mutasd meg, mire vagy képes! Ha látjuk, hogy van benned elég tehetség, kitartás és perspektíva, adunk még tíz évet. Gondolj bele, milyen úgy dolgozni, hogy hiába számolsz el mindarról, amire a működési pénzt költötted, ha tudod, hogy senki nem nézi meg. Akkor min múlik? Hogy kit ismersz. Ez nem normális, ez dühítő; és a legdühítőbb az, hogy mindannyian tehetünk arról, hogy itt tartunk.

R: Még sose hallottalak közügyekről beszélni, színpadon meg különösen nem.

BZ: Azért reflektálunk mi is a hírekre, még ha nem is hírszínházat csinálunk: az Übü királyban véletlenszerűen kerülnek Orosz Ákos vagy Tompa Ádám kezébe a napilapok, csak persze nálunk mindig minden egy kicsit áttételes. Mundruczó Kornélt valóban érdekli a színházcsinálásnak ez a formája, jól is csinálja, minket és engem viszont egészen más érdekel, és attól tartok, nem is állna jól, ha erre fordulnánk. Sok időszerű gondolat merül fel majd a Don Carlosban is, de közben mégiscsak Schillert mondanak a színészek, aztán meg Goethét az Egmontban. Sose csinálnék dokumentumszínházat, mert nem érdekel, és mert vannak rendezők, akik ennek valóban a specialistái. Nekem amúgy egy kicsit túl könyörületes a mai színház. Túl megbocsátó és konfliktusmentes. Valahogy kötelező a jóízű próbafolyamat.

Jelenet az Übü király című előadásból. Fotó: Kovács Attila
Jelenet az Übü király című előadásból. Fotó: Kovács Attila
R: Te is mindig azt mondod a társulatodról, hogy legfőképp jókedvű.

BZ: Persze, jókedvű, de ezt a jókedvet az energia adja. A valódi, ideget és agyat felemésztő, áradó energia. Attól még őrlődünk, vitatkozunk egymással.

R: Mások nem?

BZ: Mások is, de sok a „szeretetszínház”, ahol az a lényeg, hogy a partnerrel, a rendezővel vagy az anyaggal ne kerüljenek konfliktusba a színészek. Legkevésbé önmagukkal. Maga a művészet konfliktusos műfaj. Nem érdemes konfliktusmentesen próbálni és játszani, legfeljebb csak könnyedén.

R: Akkor vegyünk egy konfliktust: az Amalfi hercegnő-rendezésed lekerült a Nemzeti Színház műsoráról néhány alkalom után. Kiderült, hogy képileg megegyezik egy Oidipusz király-előadással...

BZ: Nem erről a fajta konfliktusról beszéltem. Amikor Törőcsik Marit a Művész Színház vagyonának sikkasztásával vádolták meg, azt mondta, hogy ha majd lesz egy összefüggő órája valamelyik tévécsatornán, ahol nyilvánosan beszélhet minderről, akkor meg is fogja tenni, de három percben nem fog. Ahhoz ez túl összetett, bonyolult és csúnya történet. Azt hiszem, tizenöt év után a Zárórában beszélt erről először. Itt csak annyit jegyeznék meg, hogy az Amalfi előzménye az összes addigi rendezésemben keresendő. Egy rendezőnek már a legelső előadásában le kell tennie a névjegyét: ha először nem sikerül, később hiába keresgéli. Akik igazán figyelték a pályámat, tudják, hogy évek óta ugyanaz a probléma (egyén kontra kollektíva) és ugyanaz a jelrendszer foglalkoztat. Munkáimban első pillanattól kezdve jelen van az opera, a báb vagy az egzotikus, ázsiai, afrikai művészet. Miért lenne szükségem bárkit is másolni, ha autentikus forrásokból dolgozhatok?

R: A probléma itt abban állt, hogy képileg megegyezett az Amalfi és az Oidipusz király.

Jelenet az Amalfi hercegnő című előadásból. Fotó: Martincsák István
Jelenet az Amalfi hercegnő című előadásból. Fotó: Martincsák István - PORT.hu
BZ: Hogy lett volna képileg ugyanaz? Az egyik egy megromlott és lepusztult, nyers és durva anyagokra épülő atavisztikus, becketti vég-világot ábrázol, míg a másik egy keleti minimalizmussal és esztétikával átszőtt fényes, részleteiben is igényesen kimunkált gótikus látványvilágot fogalmazott színpadra egy olyan tandráma kapcsán, mint az Amalfi. Ezért hiányzott a színpadról a vér és a mocsok, amit a magyar tradíciók „igényeltek” volna. Az Oidipuszt jegyző Julie Taymor a Vancouver szigete körüli kvakiutl indiánoktól vagy az elefántcsontparti eugungun Flali maszkoktól kölcsönözte ezt a nagyméretű, nagykezű, duplafejes megoldást. Ez nem az ő találmánya, ahogy nem is az enyém. Ezek különböző törzsi szertartásokhoz készültek, amiből Taymor nagy valószínűséggel ugyanúgy merített, mint mi az Amalfi kapcsán. De a (színházi) megújulás sem működhet az emberiség kulturális tradícióinak megismerése nélkül. Ez az ügy egy csúnya csapda volt, amelybe mindannyian óvatlanul belesétáltunk. És a legcsúnyább az eljárás maga: úgy volt, hogy felújítják az előadást, aztán se szó, se beszéd, máshonnan tudtam meg, hogy levették. Tanultam belőle. Az Amalfit pályám egyik legfontosabb előadásának tartom, és a benne játszó színészekre mindig nagy szeretettel gondolok, mert kockázatos és szokatlan úton indultak el velem a próbafolyamat alatt. Sinkó László Bosola-alakítása pedig az évad nagy teljesítménye volt. 

R: Akkor lépjünk tovább. Már nem csak ritkán játszott szerzőket rendezel, és persze a saját utadat keresed, de te is használsz recepteket. Meg szoktad nézni más rendezők interpretációit egy-egy munkád előtt? 

BZ: Igen, szerintem nagyon fontos, hogy egy rendező tájékozott és fölkészült legyen. Mindent végigolvasok, amit csak lehet. 

R: Nem félsz attól, hogy ez megköti a fantáziádat?

BZ: Dehogy! Azért mert Thomas Mannt olvasok, még nem kezdek el az ő stílusában írni és beszélni. Arra pedig nincs szükségem, hogy képeket vegyek át másoktól, hiszen megvannak a saját álmaim és az önálló vízióim a világról és magamról. Jó mestereim voltak, akik az asszociációs képességek folyamatos fejlesztésében hittek, az ő útmutatásuk szerint élek.

R: Kővári Orsolya több interjút is készített veled. Neki azt mondtad, hogy pontosan tudod, mi felé haladsz.

BZ: Így van, és neki el is fogom mondani. Megígértem, mert nagyon régen próbálja kiszedni belőlem, hogy mi az az egy darab, ami nagyon érdekel. 

Jelenet a Platonov című előadásból
Jelenet a Platonov című előadásból. Fotó: Puskel Zsolt - PORT.hu
R: De miért nem azt csinálod meg most rögtön?

BZ: Mert még nem tartok ott. Ez az Akropolisz tanulsága, nem lehet sürgetni a dolgokat.

R: És ha a téged legjobban érdeklő előadáson kísérleteznél újra és újra? 

BZ: Nem, a befőttet sem lehet ötször elrakni. Új darab, új kihívás. Ha megélem, meg fogom majd csinálni. Remek színészeim vannak, de velem együtt kell eljutniuk odáig. Amúgy több dolog is hátráltatja, sokat játszunk, sokat utazunk, engem is várnak külföldi rendezések, ki tudja, mikor lesz erre idő. Könyvet is szeretnék majd írni, ahhoz is kéne egy nyugodt félév. 

R: Ezt akartam is kérdezni. Adódik, hiszen te elég sokat reflektálsz a saját munkádra.

BZ: Ami talán Magyarországon nem jellemző a rendezőkre. Most az évfordulóra, őrületes munkát követően, megjelent egy könyv a Maladype tíz évéről. Szerveztünk egy születésnapi gálát is, ami az embereket végre nem valami ellen, hanem valami mellett gyűjti egybe. De az ünneppel nem zárul le semmi, dolgozunk tovább. Még életben vagyunk, azt hiszem, ennél többet ma nem tud felmutatni egy független társulat.
 
A Maladype Színházról szóló cikkeink itt olvashatók - a szerk.
Szerző: Herczog Noémi

Kiemelt ajánlónk

Jászay Tamás, portálunk szerkesztője a Thealter kapcsán a fesztiválról, a függetlenségről és napjaink fontos színházi kérdéseiről beszél a Tiszatáj online-felületén megjelent interjúban.

Tovább a cikkhez
Port.hu