Ágens Társulat: nőInTime / Kárászy Szalon
2011.11.21.

A XIII. kerületi Pozsonyi úton, két háztömbnyire Heltai Jenő hajdani lakhelyétől, egy negyedik emeleti társasági szalonban, ahol a hely szelleméhez illően pezsgővel fogadnak – legbensőbb titkok kifürkészői leszünk. KRÁLL CSABA CIKKE.

Fassbinder színművében, az 1971-ben, Frankfurtban bemutatott Petra von Kant keserű könnyeiben hat nő szerepel. Férfi egy se – „A férfiak szimplák, sokkal szokványosabbak, mint a nők. Kifejezőeszközeiket tekintve, primitívek” - indokolta választását a német új hullám tragikusan fiatalon, tisztázatlan körülmények között elhunyt író-(film)rendezője. A hatból kettő és fél igazi főszerep (Petra, Karin, Marlene). Ágens, aki nőInTime című régi-új darabjához Fassbinder ötfelvonásosát – és a belőle készült filmet – veszi alapul, amely annak idején nem kis vihart kavart az azonos nemű párkapcsolat tematizálásával, e kettő és fél főszerepet turbózza fel háromra – név nélkül, sorszámozva a fellépőket: Nő 1., Nő 2., Nő 3. A többieket (gyermek, barát, anya) nagyvonalúan ejti, miközben újat is kreál: egy „kint is vagyok, bent is vagyok” zenész-szerepet a csellista Kállai Nórának.

Bakos Éva, Ágens, Madák Zsuzsanna.
Bakos Éva, Ágens, Madák Zsuzsanna

Ezzel a határozott beavatkozással értelemszerűen lehámlik egy fontos réteg a történetről, a külvilág, a baráti, rokoni környezet szembesülése és megütközése a mássággal, viszont felerősödik az izoláció és bezártság, amely a színmű filmváltozatának is nyomasztó színházszerűséget kölcsönzött az egyetlen forgatási helyszínnel. A negyedik emeleti lakás (két egymásba nyíló szoba) rendhagyó színházi környezetként így válik egyszeriben a szeparáció, az (ön)kirekesztés hatásos metaforájává. Fassbinder drámája több mint csontra van húzva Ágensnél; egész egyszerűen nincs, legalábbis megszűnik irodalmi szövegként létezni. Helyét tömör, pattogós, tőmondatos kérdezz-felelek veszi át, afféle szikár, chates kommunikáció (a szöveg Ágensé, a dramaturgiai feladatokat Madák Zsuzsanna látta el); mindez úgy jelöli ki a cselekmény körvonalát, ahogy a rejtvényújságban található számozott pontok folyamatos vonallal összekötve végül felismerhető ábrát rajzolnak ki.

Madák Zsuzsanna
Madák Zsuzsanna

A színmű esszenciája, a harmonikus élet utáni vágy és megvalósulásának lehetetlensége, a lelki pokoljárás hideg költészete és a benne kavargó érzelmi örvény azonban nem veszik el szavak nélkül sem. Amikor Fassbinder (szereplői) beszél(nek), Ágens hallgat – de nem néma. Amit az író-rendező (olvasva) pergő, replikaszerű dialógusokban közöl, ő költői jelenetek érzékeny és beszédes összművészeti rendszerébe foglalja. Ez a komplex, a színházi, zenei, filmes nyelvezetet dramaturgiai eszközként is eredményesen alkalmazó, ágensi fondorlatokkal spiritualizált stílus élteti, s a színészi játék, helyesebben a színészi jelenlét emeli fel az előadást. A lét ebben a játszmában csendesen, szinte észrevétlenül válik mindenki számára elviselhetetlenné, látványos biliborogatások és sikítozós hajbakapások nélkül, lappangó, kóros daganatként falva fel maga körül minden kapcsolatkezdeményt.

A távol-keleti környezet, ahová Ágens a szereplőket helyezi, számomra nem jelenti azt, hogy a darab itt is játszódik. Inkább egy színházon belüli színházat, egy életformaként űzött szerepjátékot takar, a gésák kétarcú (sokarcú?) világát, amit Nő 1., ez a szeretet- és szereleméhes középkorú hölgy, megállíthatatlanul sodródván a teljes kiüresedés felé, kiépített maga körül és látszólagos élvezettel működtet. Tüchtig kis japán színjátszó kör verbuválódik itt össze, ahol tárgyi világát és jelmezeit (tervező: Béres Móni) tekintve is minden a helyén van: körbeülhető játéktér, fehér párnák, alacsony asztal, finom porcelánok, továbbá fehérre púderezett arcok, kontúros sminkek, suhogó kimonók.

Ágens persze szabadon kezel mindent; a japán tradicionális színjátszással való párhuzamot is, és a „no”-t (amire az előadás fotóillusztrációja is utal a cím első magánhangzójáról „lehagyható” ékezettel: noInTime) elsősorban stilizációs technikaként használja, ami „a konkrét megjelenítést a legszükségesebb minimumra csökkenti” (Kokubu Tamocu: A japán színház). Más vonatkozásban operai műfajként támaszkodik rá, s kántálva, a lélek bugyraiból kicsalt keleties énekhangokból rögtönöz finom átmenetekkel kortárs operai megszólalást.

Ágens
Ágens

A fiatal lány (Madák Zsuzsanna) a nézőkkel együtt az utcáról toppan be, s csodálkozva szemléli „úrnő és szolgája” (Ágens és Bakos Éva) szabadidős és étkezési rituáléját. Kihívó csajos cuccban, iPoddal felszerelkezve a külvilág csábos, de nem túl magas IQ-jú küldötte; megjelenésében, személyiségében, reakcióiban az első pillanattól kódolva van, hogy nem fog tudni beilleszkedni a rendszerbe. Mégis bekerül. Az iránta gyulladt szerelem nem belehabarodási folyamat, mint Fassbindernél, hanem szikár „munkaerő-felvételi” vizsga: Virgina Wolf, Andy Warhol, Fassbinder..., kik ők, hangzik a kérdés, háááááát, műűűvészek???, jön a mit sem sejtő (?), naiv (?) válasz. Ágens nőalakjának nincs múltja és jövője, csak nyomasztó és vágyakozó jelene. A férfiak is virtuális emlékfoszlányok csupán a ruhákra vetített színes fotókon. A szerepjáték, amely keretet ad az életének, kiválóan érzékelteti azt az alá- és fölérendeltségi viszonyt, ahová a régi szeretőt bedarálta, de ahová az új jövevényt soha nem lesz képes begyűrni. A fiatal lány minden megnyilvánulása lázadás; apró, metakommunikatív tanújele vagy harsány kifejezése annak, hogy ő ezt a szerepet önként vállalta és csak játéknak tekinti, és ugyanilyen önként fog kiszállni belőle, ha kedve tartja.

Bakos Kata, Madák Zsuzsanna
Bakos Éva, Madák Zsuzsanna

„Nekem jól vagy így is!” – hangzik el a tartóztató óhaj a középkorú nő szájából az előadás végefelé, de a folyamatot visszafordítani már nem lehet. A lány bekerülésével nem csak a vágy öltött testet, de rögtön homokszem is került a gépezetbe. A kikezdhetetlennek hitt, merev játékszabályokon alapuló rendszer lassú, csendes erózióját látva ráadásul még az is vérszemet kap, aki mindörökre beletörődött már a sorsába. Amikor a fiatal és az idős szerető egymás után „kimosakodnak” a szerepükből és civil ruhát öltve lelépnek, az utolsóként felhangzó kérésre (parancsra?), amely a középkorú nő száját elhagyja: „szomjas vagyok” – már nem érkezik felelet, már nincs segítség. Itt, ezen a ponton adja fel. Itt van a színjátéknak vége, s arcát mardosva törli le magáról a púdert, a rúzst, a festéket.

A Fassbinder-színmű szereplőihez karakterében Bakos Éva szolgasorban tartott, közönyös, néma szeretője áll a legközelebb. Rezzenéstelen arccal, szikár, fegyelmezett mozgással, önmagát tökéletesen feladva, gépies rutinnal tesz eleget „úrnője” parancsainak. Csak a tekintetéből és néhány elejtett rebbenékeny mozdulatából olvasható ki az a mélységesen mély megalázottság, amelyet el kell szenvednie. Kiszolgáltatottságának legmegrázóbb jelenete, amikor „asszonya” inni kér (ez még egy korábbi ivós jelenet), de a felkínált kis butellányi (szeszes) italt a rá szegeződő szúrós szemek tukmálására, akarata ellenére neki kell elfogyasztania. Kortyról kortyra hatalmasodik el rajta az undor, s lesz szimbolikusabb érzelemkifejezés annál, mint amivel az ital leküzdésének utálata jár.

A fotókat Kővágó Nagy Imre készítette.
Fotó: Kővágó Nagy Imre (A képek forrása: Ágens Társulat)

Madák Zsuzsanna lányfigurája vég nélkül játszik. Játszik a szerepével, a helyzetével, a lehetőségeivel, folyamatosan apró tüskéket hagy a feléje megnyíló nőben; érzelmeit csak látszatból viszonozza, közeledését kijátssza, személyét hülyére veszi. Eleinte úgy mozog ebben a számára idegen környezetben, mint elefánt a porcelánboltban: öt perc, amíg helyet foglal a párnán a „felvételi meghallgatáson”; szerencsétlenkedik, összegabalyodnak a lábai, felhúzódik a miniszoknyája, térdcsizmájának tűsarka zavartan kaparász a parketten. Aztán egyre inkább feltalálja és felszívja magát, és élvezni kezdi a helyzetet, hogy egy nálánál intelligensebb, jól szituált, autonóm nővel cicázhat. Szeretkezésük, amely csupán jelzés, és tartózkodik a naturalisztikus elemektől – hatalmi játszma, érzelmi hadviselés, amit a felek ott fektükben-ültükben jeleznek is a retro szalagos magnóról felhangzó gyönyörű Delibes Lakmé-operarészlet, a Virág-duett egyre indulatosabb ki-be kapcsolgatásával. Madák játékosan metakommunikatív, épp csak jelzésszerű finom szemjátékkal és mimikával poentírozza szerepét, a kezdeti hamiskás megilletődöttségtől a mind nyilvánvalóbb ellenszegülésig. Nincs színészkedés, nincs túlzó megformálás.

Ágens hasonlóképpen jár el, de vágyakozó, éltes asszonya, ha lehet, még titokzatosabb, kikutathatlanabb, annyira jól palástolja az érzelmeit. Mint „rendszergazda”, igyekszik a saját akarata és vágyai szerint bábozni mindenkivel, de Madák naivan cinikus, ártatlanul szemtelen lányfigurájában emberére talált. Két szék között a pad alá esik, mert itt még az a halvány remény is szertefoszlik, mint a színműben, hogy valaki lehajoljon hozzá, visszanyúljon érte. „Mesélj nekem az életedről” – mondja Petra Marlene-nek, a szolgának Fassbindernél, miután egy boldogabb jövő képét felfestvén előtte bocsánatot kért tőle. Ágensnél nincs mese. Nincs újrakezdés, feltápászkodás. Vége és kész, lámpák leoltva.

Vö. Nyulassy Attila: Nézhetünk 
Vida Virág: Az éjszaka asszonya(i) 
Hodászi Ádám: Fehér idő 

Szerző: Králl Csaba
Rendező:  Ágens,  Játsszák:  Ágens, Bakos Éva, Madák Zsuzsanna,  Közreműködő:  Kallai Nóra,  Jelmez:  Béres Mónika,  Videó:  Lenz Tünde,  Szöveg:  Ágens
Megítélt támogatás: 2 800 000 Ft
Támogató: Nemzeti Erőforrás Minisztérium
Az Ágens Társulat 2011. évi működési támogatása (2011)