Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

CSALÁDI (KRÉTA)KÖR

Krízis-trilógia / Krétakör, Trafó
2011. nov. 15.
Kézenfekvő lehetőségként kínálkozik a látottakból egyetlen, összefüggő narratíva összeolvasása, melynek a súlypontjai – mint minden fikció esetében – természetesen egyéntől függően változhatnak. JÁSZAY TAMÁS ELEMZÉSE, 2. RÉSZ.
A továbbiakban a három, külön-külön bemutatott, de akár egyben is tanulmányozható fejezet elemzése következik (a cikk első része itt olvasható – a szerk). A Krízis-trilógiát teljes, közel ötórás hosszában a Trafóban két ízben adták elő, további három estén pedig önállóan voltak megtekinthetők az egyes részek. A filmvetítésből, opera- és színházi előadásból álló maraton a Gát család három tagjának történetén keresztül mesél a fiúról, az apáról és az anyáról – meg persze a köztük fennálló labilis kapcsolatrendszer sérüléseiről és a lehetséges gyógymódokról. 
Schilling Árpád a jp.co.de prágai forgatásán
Schilling Árpád a jp.co.de prágai forgatásán
Közös pont mindhárom történetben a menekülés – a jp.co.de című nyitó részben a fiú, Gát Balázs a sivár családi közegből menekülne, hogy egy saját film leforgatása után egy gigantikus közösségi játék élére állva idegeneken tesztelje a társadalom működési mechanizmusait. A Hálátlan dögök című, kortárs kamaraopera formáját öltő középső epizódban az apa, Gát Gyula a magabiztos és felkészült pszichiáter karakteres álarcától kénytelen megválni, amikor a gyermekeken elkövetett többrendbeli nemi erőszakkal és gyilkossággal vádolt páciense szembesíti a saját életvitelében rejlő, addig gondosan elleplezett defektusokkal. A papnőben az anya, Gát Lilla a fővárosi színésznő privilegizált, hamis(nak beállított) státuszától menekülve költözött a meglehetős naivitással tisztának és idillinek képzelt vidékre, hogy a kis faluban az általa vezetett drámapedagógiai foglalkozások segítségével alternatívát mutasson az ott élő gyerekeknek. Mindhárom főszereplő rejteget valamit, fél valamitől, elégedetlen valamivel, s a – szelíd vagy erőszakos – módon történő változtatás szükségszerűségére idővel – amúgy később, mint mi, nézők – rádöbbennek. 
A Krízis-trilógia kifinomult, komplex eszköztárával egy sor kellemetlen kérdést firtat, tabutémákról beszél, állásfoglalásra kényszerít. A jp.co.de játékos formában kérdez rá a társadalmi együttélés lehetőségeire, az ember mint társas lény reflexeit szabályozó belső és külső törvényszerűségekre. A Hálátlan dögök a családon belüli fizikai-lelki erőszaktétel változatos formáiról tudósít az opera műfaja révén a lehető legjobban absztrahált-stilizált, vagyis a nézőtől a legmesszebb eltávolított, mégis rendkívül hatásos formában. A papnő a világ megjavíthatóságába vetett naiv hitről, egy zárt és zárkózott kisközösség megreformálási kísérleteiről, az egymást kizáró, s a gyerekekért vérre menő harcot vívó pedagógiai hitvallások összeütközéséről szól. 
Az jp.co.de prágai akciójáról e hasábokon hosszabb írásban számoltunk be a nyáron (l. itta szerk.), így itt csak a leglényegesebbeket ismételjük meg. Az egykori cseh kommunista pártlap, a Rude Právo lebontásra ítélt épületében közel két hétre összeköltözött egy tucat, a világ minden pontjáról érkezett önkéntes, hogy előre megszabott időkeretben, pontos játékszabályok szerint egy születő és építkező közösséget modelláljon. Laboratóriumi körülmények között, teszem hozzá gyorsan, s a falra festett „We are just Guinea pigs”, vagyis „Kísérleti nyulak vagyunk” felirat markánsan mutatta, a résztvevők hogyan értékelik saját helyzetüket, s a kamerákkal, forgatócsoporttal végigkísért közös létezés dokumentálását. 
Budapesten a két hétig tartó kísérlet alapján készült bő órás film alkotta az est első részét (forgatókönyv: Schilling Árpád és Fancsikai Péter, rendező: Fancsikai Péter, operatőr: Rév Marcell). A prágai helyszínen szerzett személyes tapasztalatok zárójelbe tevődtek a részleges médiumváltás következtében, s így erősebben figyelhettem a játékosok által használt, a kísérletet minősítő reflexiókra. A már említett belső definíciós kényszer érthető módon nyomot hagyott megszólalásaikon, az általuk használt jelzők között pedig ott volt az ijesztő, az érdekes, a komoly, a kényelmetlen, a nyomasztó (a már említett kiadványban mindegyikük megszólal, tovább bővítve a jelzősort). Abban nagyjából megegyeztek a vélemények, hogy mindannak, ami a komor épületegyüttesben lezajlott júniusban, köze van a művészethez, s ahogy egyikük mondja: „A legnehezebb talán az, hogy egy olyasvalakinek próbáljam elmagyarázni a projekt jelentőségét, akinek nem volt köze hozzá.” 
Utólag a tulajdonképpeni főszereplőnek, Gát Balázsnak az eseményeket irányító vélt vagy valós szerepe, csöndes, konok, magányos forradalma (s a Jan Palach szimbolikus alakjával történő összeolvadása) is más megvilágításba került. Különösen a történet folytatásával: Gát Balázs után a kamera az eddig a háttérbe szorított apa, Gát Gyula felé fordul. Dargay Marcell operája, a müncheni Bayerisches Staatsoperben idén júliusban bemutatott Hálátlan dögök ugyanis az apa története, legalábbis látszólag: ahogy egyre mélyebbre hatolunk az események sűrűjében, úgy olvad le a sikeres gyermekpszichiáterről a magabiztosság páncélja, s idővel már nem is ő az érdekes, hanem a történtekhez való viszonyulása, hideglelős rémülete. Dargay fafúvósra, zongorára, vonósnégyesre és elektronikára komponált zenéje megrendítő, nagy ívű mű, ami – részben Schein Gábor tömör, a köznyelvi regisztert bátran használó librettójának köszönhetően – éppen minimalizmusa, visszafogottsága miatt olyan felkavaró. Nem jut hely semmi fölösleges drámázásnak, hiszen a komponista szinte tudományos szigorral porciózza ki a hozzávalókat: nem egyszerűen ellenáll a kísértésnek, de tudatosan, elszántan megy szembe minden kiszámítható reakcióval. És zenéje mégsem rideg híradás halott gyerekekről és vérszomjas gyilkosukról, hanem érzékeny, sűrű, intenzív, letaglózó élmény, fontos esemény a kortárs komolyzene számára.
Jelenet a Hálátlan dögök című előadásból
Jelenet a Hálátlan dögök című előadásból
Látszólag a Hálátlan dögök a Krízis-trilógia legkonvencionálisabb epizódja, s ezt a képzetet a műfaj is erősíti, hiszen az opera a kevés kiválasztottak, a vájtfülűek zsánere, ám a Krétakör itt is legalább két ponton rácáfol a sztereotípiákra. Egyfelől a választott tárgykör miatt: a gyerekbántalmazás nem éppen mindennapos színpadi téma, különösen nem a zenés színház keretein belül, ugyanakkor az operai műfaj elidegenítő, eredendően stilizáló megoldásai eleve egyfajta garanciát jelenthettek arra, hogy a közhelyes megoldásokat elkerülik az alkotók. Másfelől a gyerekekkel való bánásmód miatt szintén unikális a vállalkozás, s itt már a felszínes pillantásra szcenírozott koncertként is értelmezhető előadásnál, Gulyás Márton rendezésénél járunk. A játszók hétköznapi ruhában, gyakorlatilag díszlet és kellékek nélkül, pusztán testükkel, hangjukkal, néhány jól megválasztott gesztussal idézik meg a Gát Gyula szemei előtt felsorakozó rettenetes kísérteteket. A halott gyerekeket alakító öt zeneiskolás (Bojtos Luca, Goda Sára, Horváth Dominika, Kovács Jonatán és Kovács Ráchel) lenyűgöző színpadi jelenléttel és elismerésre méltó koncentrációval van jelen mindvégig. Nem színészkednek, nem affektálnak, jól láthatóan értik és érzik mondataik súlyát – s ez itt megint a folyamat végén a nézőtérre érkező közönség számára nem látható előkészítő munka magas minőségéről árulkodik.
A felnőtt szereplők eszköztelen, szikár játéka szintúgy eléri a kívánt hatást. A pszichiátert alakító Kovács István férfias, a világot kézben tartó macsóból egyre inkább elnémuló és elbizonytalanodó tanúvá változik. Megyesi Zoltán játssza a pszichopata Ádámot, aki mefisztói/luciferi szerepet ölt magára azért, hogy rádöbbentse Gyulát: aki mások bajában turkál, az maga sem problémátlan. Ádám játszi könnyedséggel relativizálja a bűn és bűnös evidensnek tetsző fogalmait, amikor kiderül, ő csak „segített” a magukat elfoglalt szüleik oldalán fölöslegesnek érző gyerekeknek. Gát Gyula feleségét, Lillát Kovács Annamária tanácstalan, összezavarodott asszonynak mutatja, akinek kórtörténete dossziékat tölthet meg. Fiukat, Balázst az egyetemista Fehér László alakítja: nemcsak habitusában emlékeztet a jp.co.de Gát Balázsára (Budai Balázs), de kommentátori-megfigyelői szerepével is. 
„Tudnom kell, taps nélkül mire jó a színház?” – jelenti ki Gát Lilla az opera végén, s a mondat már átvezet a lezáró fejezethez, A papnőhöz. A sepsiszentgyörgyi Osonó Színházműhely bevonásával készült projekt kerettörténete szerint (író, rendező: Schilling Árpád) a fiával vidékre költözik a fővárosban ünnepelt színésznő, Gát Lilla (Sárosdi Lilla), hogy új életet kezdjen, pontosabban, hogy a helyi fiataloknak megmutassa, másképp is élhet(né)nek. Az erőviszonyok gyorsan tisztázódnak: Lilla liberális, érthetetlennek bélyegzett nevelési módszerei ellen az autoriter testneveléstanár (Terhes Sándor) és Lóránd atya (Bartha Lóránd) egyaránt hevesen tiltakozik. A kibontakozó állóháborúban egyedül Lilla nem feledkezik meg a gyerekekről, akik egyre jobban ragaszkodnak hozzá, hiszen másképp szólt hozzájuk, mint addig bárki. Vagy mégis csúnyán átveri őket? Hiszen a fikció szerint egy ponton egyszerűen elhagyja őket, s a gyerekek keserű reakcióival szembesülünk a levetített filmen. 
A papnő kerete egy elhúzódó drámapedagógiai foglalkozás: beszédes, a vetített képsorokon is megörökített közegről sokat eláruló, változatos hangvételű szituációkat látunk, melyeket a résztvevők olykor megállítanak azért, hogy a történtekre ki-ki reflektálhasson. Világossá válik, hogy az előzetesen megírt forgatókönyv csupán keret, melyet valódi tartalommal a résztvevők töltenek meg: az előadásban fellépő erdélyi gyerekek által alakított szerepek alighanem nagyon közel állnak valódi énjükhöz, ám nyilvánvalóan nem egyeznek meg tökéletesen vele. És ezen a ponton az alkotók már a nézőnek is felkínálják a részvételi lehetőséget: az egyik játszó fiú magabiztosan áll fel, néz ki ránk, hogy feltegye a minket is foglalkoztató kérdéseket – „Mit jelképeznek ezek a gyerekek? Miért vannak ezek a gyerekek?” 
Tábor A papnőhöz Angyaloson. Fotók: Tóth Ridovics Máté. A képek forrása: Krétakör
Tábor A papnőhöz Angyaloson. Fotó: Tóth Ridovics Máté (A képek forrása: Krétakör)
Később pedig ezt: „Maguk milyen közösséghez akarnak tartozni?” A Krízis-trilógia egyik kulcsmondata ez, hiszen ha nem is tudunk, mert nem szoktunk és nem merünk róla beszélni, akkor is a közös, kínkeserves és gyönyörűséges létezésünk a tét. Az, hogy számíthatunk-e egymásra, ha igazán nagy a baj? Hogy van-e ma értelme közösségben gondolkodni, vagy helyette jobb félrevonulva duzzogni és prédikálni? Hogy szükséges-e tovább ostorozni a fennálló rendszert, vagy inkább tenni kellene végre valamit, ha egyszer változást akarunk? Kínzó, nagy problémák, melyekre a válasz csak látszólag egyértelmű: a Krétakör monstre játéka nem ad sem receptet, sem garanciát, viszont tiszta artikulációval teszi fel kérdéseit. Hogy hajlandóak vagyunk-e beszállni a véresen komoly játékba és felnőttként válaszolni a kérdésekre, csak rajtunk áll.
 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek