Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

NE HAGYD ELTAPOSNI!

Csehov: Cseresznyéskert / Szabadkai Népszínház Magyar Társulata
2011. nov. 6.
Bérczes László szabadkai Cseresznyéskert-rendezése csupán annyira aktualizál, amennyire Csehov ma aktuális. A színházért mondott érzékeny fohászt nézve pedig egyértelmű, hogy húsbavágóan az. JÁSZAY TAMÁS KRITIKÁJA.
Georges Banu könyve lesz a kályha, ahonnan elindulunk: a román színház-teoretikus és kritikus több évtizednyi nézői tapasztalata segítségével ragyogó, megrendítő, felemelő esszékötetet írt az utolsó Csehov-darabról Színházunk, a Cseresznyéskert címmel. Bérczes László előadásának akár ez is lehetne a címe, ugyanis a Banu által koncentrikus körökben, vissza-visszatérve kifejtett alapgondolat, vagyis a cseresznyéskert azonosítása a színházzal, a mi színházunkkal, nos, ez szervezi az elsőtől az utolsó pillanatig a szabadkai estét. 
Pálfi Ervin, Pesitz Mónika, Kalmár Zsuzsa
Pálfi Ervin, Pesitz Mónika, Kalmár Zsuzsa
A színház-cseresznyéskertet nem lehet tőlünk elvenni, mert ha másképp nem, hát emlékeinkben, gondolatainkban megmarad – érzelgősen úgy folytatnánk, hogy örökre, valójában csupán hosszabb-rövidebb ideig. És bár jól tudjuk, hogy még a lexikonban is ott van és lesz a nyoma ennek a páratlan, különös fenoménnak, nincs már olyan távol az az idő, amikor a lexikont senki sem fogja kézbe venni. Mi meg – nem tehetünk róla – minden igyekezetünk ellenére egyre csak felejtünk, hogy aztán végül minket is elfelejtsenek színházastul, cseresznyéskertestül. Csak semmi szentimentalizmus: ha röviden, címszavakban össze kellene foglalni, miről szól a Cseresznyéskert, akkor a válság, változás, elmúlás biztosan közöttük lenne, ahogy a régi világ és az új rend küzdelme is.
Amit – megint Banura támaszkodva – kétféle, egymással nem összeegyeztethető, mert egymással nem egyezkedő logika előre eldöntött harcaként is megragadhatunk. Az új földesúr, Lopahin képviselte, a gazdasági szükségszerűségekről prédikáló vonalas gondolkodás letarolja és felparcellázza a kertet, a világot, a színházat, vagyis magát a megfejthetetlenül összetett szimbólumot pusztítja el; azt, amiért egyáltalán érdemes élni. Lopahin számításait, racionális érvelését nem csupán nem érti, de egyszerűen meg sem hallja Ranyevszkaja és Gajev, hiszen más nyelvet beszélnek. És akkor hirtelen ugorjunk Szabadkára, ahol a 2011. október végi premier környékén tanulságos a sajtóba belelapozni: a Szabadkai Népszínház várva várt régi-új játszóhelyének elhúzódó építési munkálatai ezek szerint leállnak – új bizottság, új tervek, új költségvetés. Csehov persze nem tehet semmiről, mindenesetre ő szólt előre. 
Vicei Natália és Szilágyi Nándor
Vicei Natália és Szilágyi Nándor
Bérczes László pedig nem tesz mást, csak hallgat rá: rendezésének vázát a már említett színház-cseresznyéskert azonosítás adja, s a rendező a továbbiakban a rá jellemző akkurátus, fegyelmezett, egyik részlettől a másikig türelmesen vándorló tekintetével ezernyi apróságot vesz észre és mutat meg. Felnőttként kezel minket: még azt is ránk bízza, hogy lehajolunk-e az elénk szórt kincsekért vagy eltapossuk őket. Nem divat manapság ez a fajta lassú, tűnődő, mondjuk így: kontemplatív színház, sőt az előadás gondolatiságának jegyében állítom szomorúan, hogy a színház sem divat, ezért is kell nagyon megbecsülnünk, ha valaki mégis így gondolkodik. Nem a lázadás, a csakazértis retorikája fogalmazza az előadás képeit, hanem a búcsú, az elszakadás kellemes emlékeken átszűrt, mindenhová beszivárgó fájdalma, ami azt (is) eredményezi, hogy sokat nevetünk ezen az estén, de azért a rendező és a színészek gondoskodnak róla, hogy a legfontosabbról ne feledkezzünk meg. 
Ezt már csak azért sem tehetjük, mert a többedszer Bérczessel dolgozó Sárkány Sándor díszlettervező felültet minket, nézőket a színpadra. Innen nézzük a máskor megszokott, most üresen tátongó helyünket a nézőtéren, gyakran egy halványan áttetsző függönyön keresztül – ilyenkor mintha fantomok vonulnának a sorok között (ezért aztán készséggel elhiszem Ranyevszkajának, hogy egy pillanatra anyjukat látta átsuhanni a fák között). A kihalt túlvilági tájat ellensúlyozza a mindenféle típusú és állapotú székekkel telezsúfolt, összevisszaságában is jó hangulatú színpad, ahol a szereplők már javában készülődnek beléptünkkor. Közülünk és mellénk lépnek ki és be a szerepbe, s nagy, együttes, bizalmon alapuló játék alakul így: a közös térben közösek az örömök és – majd a saját bőrünkön érezzük az est egy pontján – közösek a gondok is. 
A pontosan felvázolt keretet a megfelelő formában lévő társulat tagjai töltik meg tartalommal, s érdemes nagyon figyelni, hiszen a részletgazdag színészi játék hol maga mögött hagyja, hol megerősíti a bevett értelmezési sémákat, de az utóbbi esetekben is sokszor meglepő összefüggésekre mutat rá. Vicei Natália Ranyevszkajája például nem abszolút és rajongott uralkodója a közösségnek: mintha jobban szeretné kényelmes karosszékéből figyelni az eseményeket, ahelyett, hogy irányítaná azokat. A harmadik felvonásban Lopahinnal folytatott párbeszéde elbizonytalanít afelől, hogy valóban aggódik-e a kert sorsa miatt, vagy csupán a társaságot (és főleg sajátmagát) szórakoztató különcként tartja számon a férfit. Csernik Árpád vehemens, keserű Lopahinjában évek óta csak gyűlik a feszültség: szavait csupán megszokott, értelmetlen háttérzajként hallgatják az itt élők, s ebből az elviselhetetlen állapotból szükségszerű az állatias ösztönén kirobbanása, ami az elutazás előtti pillanatokban meg is történik.
Csernik Árpád. Fotók: Kovács Attila. A képek forrása: Szabadkai Népszínház
Csernik Árpád. Fotó: Kovács Attila (A képek forrása: Szabadkai Népszínház)
Ranyevszkaja két lánya két világ: Ánya (Pámer Csilla) tenyeres-talpas, durcás kiskamasz, Varja (Kalmár Zsuzsa) ingerült, robbanékony, frusztrált nő – egyikük még csak álmodni próbál a szerelemről, a másik már végleg ki is ábrándult a férfinemből (vagy legalább azt hiszi). Az izgága Gajev (Szilágyi Nándor) végtelen, sehova sem tartó, modoros szónoklatait nehezen tűri a praktikus Lopahin. Sarlotta (Pesitz Mónika) öntudatos és öntörvényű, az olykor gonosz trükkjein elámuló kisembereket egy kicsit megveti, ugyanakkor nagyon szereti (mint látjuk például Petya és Varja „hipnotizálásakor”). Az egyik legerősebb, legszínesebb alakítás a Pálfi Erviné: az örök diák Petya Trofimov szerencsétlen közeledési kísérletei és a kapcsolatteremtési kudarcokat látványosan ellensúlyozó, a jövőbe utópisztikus, kétségbeesett elszánással tekintő fiatalember két lábon járó kortünet. A környezetrajz árnyalását segítik a Ranyevszkaja udvartartásához tartozó járulékos elemekről rajzolt miniportrék (Körmöci Petronella, Ralbovszki Csaba, Szőke Attila), továbbá a Bakos Árpád szerezte hangulatfestő és -teremtő zenét játszó háromfős zenekar (Bakos Árpád, Pešikan Balša és Vörös Csongor).
Ha már vele kezdtük, zárjuk is beszámolónkat Banu gondolataival: „Egy szép előadást látni egyenértékű azzal, hogy egy virágzó cseresznyéskertet látunk. Csak lélegzetvételnyi ideig – de az emlék életre szólóan nyomot hagy.” Ha visszagondolok majd erre az előadásra, biztosan lesz egy ilyen nyom, méghozzá Mihajlo Jančikin súlyos, meghatározó Firsz-alakítása. A 87 éves (!) színész a közel háromórás előadást velünk együtt nézi és üli végig. Minden a jelenlétében, de a megkérdezése nélkül történik: az ő múltját, az ő emlékeit rombolja szét valaki, akit ma éppen Lopahinnak hívnak. Firsz egy másik korból itt maradt, ősrégi bútordarab, nem kellőképpen megbecsült örökségünk és elmulasztott büszkeségünk. A színen lévők megfeledkeznek róla, már észre sem veszik, hiszen oly régóta van velük: egyszerűen levegőnek nézik. És ha a levegő elfogy, akkor itt már tényleg nem érdemes tovább élni.
 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek