A FUGÁ-ban egyszerre három gyűjtemény láttán merenghetünk az építészet sokszínűségén és a hazai építészet mostoha sorsán. Megteszik ezt az építészek maguk is, bár valljuk be, semmiben sem különbözik helyzetük a kultúra egyéb ágazatában tevékenykedő kollégáikétól. Erőtlen szakmai lobbi, nulla érdekvédelem, belső széthúzás, a hatalom pedig hatalmas fakanállal kavargatja a fortyogó, zavaros löttyöt. Szerencse, vagy szerencsétlenség a szakmára nézve: az építés, következésképpen az építészet szoros és baráti viszonyt ápol a pénzzel. Konjunktúrában ez ördögi kísértés, ínséges időkben pláne. Az utóbbi esetben valóban csak a pénzhiány adhat reményt arra, hogy a tervpályázatok nélkül, pusztán személyes kapcsolatok révén konkrét projektekként felbukkanó víziók nem eredményeznek újabb kozmetikázhatatlan bibircsókokat Budapest amúgy sem sima orcáján. 

A finnek tárgykultúrájáról tavaly a Néprajzi Múzeumban láthattunk átfogó tárlatot (a kiállításról szóló kritikánkat l. itt – a szerk.). A Nokia, a Marimekko és Alvar Aalto neve eddig is ismerősen csengett, a Kalevala és a Korpiklani sem idegen. Fenyő- és nyírfaerdők, tavak és némi vodka a sötétben – ezek alkotják a finnség mibenlétéről alkotott közhelygyűjtemény gerincét. Ja, és a Télapó. Ezt a képet árnyalja a Finn Építészet 0809 kiállítás anyaga, amely már létrejöttével is keserű irigységet ébreszt a mérsékeltebb éghajlaton elkényelmesedett rokonságban. 

A Finn Építészeti Múzeum (Museum of Finnish Architecture, Helsinki) ugyanis kiállítás-sorozatot hozott létre a kortárs finn építészet legfrissebb terméseinek kétévenkénti bemutatására. Egy 1953-1998-ig tartó hagyományt újítottak fel egy évtizede, ez a kiállítás a negyedik ebben a sorozatban. Az elmúlt két év anyagából szakmai zsűri válogatja ki a legjobbnak ítélt munkákat, vélhetően szigorúan, hiszen például az iskolaépületek és kereskedelmi épületek kategóriákban a munkák minősége legutóbb nem felelt meg a zsűri mércéjének. Nagy számban épültek viszont jó minőségű lakóházak a recesszió ellenére, és egy szauna is szerepel a munkák között, hogy a jellemzően finn tradícióra is legyen példa. 

Bár nyelv és szellem közt joggal tételezhető fel szoros összefüggés, a Finn építészet 0809 című kiállítás sajnos nem ezt látszik igazolni. Éppen a szemlélet különbözősége vág mellbe: a keresetlen funkcionális és a megformálásban tetten érhető természetesség, amely a részletek kialakításában játékos kreativitással párosul. A megnyitót megelőzően két finn építésziroda mutatta be munkáit – szívfájdító volt látni merész színeiket egy amúgy derekasan fával burkolt norvégiai koncertközpont belső tereiben. Hazai kollégáinknak talán nem a szívük, a szemük fájdult bele a lilák, vörösek ilyetén tobzódásába: a magyar építészek valami rejtélyes oknál fogva irtóznak a színektől, pedig vidám színek között talán vidámabb társadalom tenyészne. 

A fentebb felvázolt közhelyszótárból kihagytuk a fehéret – amely a fával kombinálva az északi vizualitáshoz tudatunkban elválaszthatatlanul hozzátapadt. Pedig – egyébként teljesen érthető kompenzálásául a Ragnarök sötétjének – sehol sincsenek olyan gyönyörű, élénk színek, mint a skandináv országokban. Ezek a vörösek és kékek a kiállítás anyagában is lépten-nyomon visszaköszönnek, persze tagadhatatlan a természettel való szoros és meghitt kapcsolat, hiszen Finnország földterületének 77 %-a erdő. Ez a tény megkerülhetetlen s építészet-teoretikusok szerint ez adja a finn építészet tradicionális erejét. Hódítók jöttek-mentek, de lényegében semmiféle európai stílus nem hagyott itt mély nyomot. 

A fellélegzés pillanatától fogva (a teljes épületállomány mindössze tizenkét százaléka épült Finnország 1917-ben elnyert függetlensége előtt!) a modernizmus funkcionalizmusa fonódott össze a természeti környezet harmóniáját tiszteletben tartó, azt inspirációs forrásául használó takarékos szemlélettel. Nem véletlenül vált a szauna e felfogás szimbólumává: a 2008-2009-es évek legjobb finn építészeti alkotásai közt egy példány ebből a látszólag egyszerű, legkevésbé sem nagyszabású épülettípusból is helyet kapott. Irigykedésünk e ponton tetőzik: nem elég, hogy a finnek évtizedek óta szisztematikusan gyűjtik és archiválják a hazai építészeti termést, megteremtve a kontinuitást, azaz alapot adva az élő hagyománynak, de ebben a gyűjteményben az apró gesztusoknak éppúgy helye van, mint a nagy teljesítményeknek. A kiállított anyagból – legyen az vörösre mázolt, fával burkolt óvoda, fekete betonba bújtatott archívum, sötét falán finom grafikák reliefjeinek hálójával, vagy csónak alakú tengerészeti központ – az erdők harapnivalóan friss és szabad levegője árad. Nem buja őserdők fojtó, magába nyelő intenzitása, csak amolyan szálegyenes, átlátható rengeteg – állapítja meg a távoli rokon a maga dagályos közhelyek iránt lelkesedő patetizmusával.  

A pincében másfajta játékra invitál Paul Ott építészeti fotográfus Memory című kiállítása. A Ravensburger által feltalált hatalmas sikerű társasjátékra utaló cím nem véletlen. Paul Ott alumíniumlapra kasírozott, négyzet alakú képei párokat alkotnak, egy-egy épület, objektum különböző időben vagy nézőpontból szerepel rajtuk. A képek nem egymás mellett lógnak a falon, a barátságos légópincére emlékeztető kiállítótérben hosszasan lehet elidőzni az egymáshoz tartozó fotók összepárosításával. Pedig rajtuk a cím – és mégis. S eközben olyan alapvető fogalmi ellentétpárokkal szembesül a játékos, mint kint és bent, üres és tele, sötét és világos, rész és egész, egyedül és együtt. Minden képpár más és más aspektusát mutatja annak a gazdag mondandónak, amelynek feltárására az építészet térbeli szókincse alkalmas. 

Memory (A képek forrása: FUGA)

S ha már beléptünk az ajtón, vessünk egy pillantást a kilincsre is. A FUGA új kiállító-helyiséggel gazdagodott, amelyet szponzori ajándék következtében örömteli módon színes szőnyegpadló-kockákkal burkoltak (visszautalnék a magyar építészek és a színek számomra értelmezhetetlen, ősi ellentétére). Itt kapott helyet az észak-rajna-vesztfáliai Brakelben székelő FSB kilincsgyártó cég pályázatának anyaga. A neves külföldi sztártervezőket foglalkoztató cég azt a meglepő kérdést szegezte az állandó és a csak ezen alkalomra összeállt tervezőpárosoknak: muszáj-e ugyanolyan kilincset markolnunk az ajtó két oldalán? A provokatív kérdésre érkező válaszok bebizonyították a gyötrelmes sejtést: korántsem. Ha nem is olyan filozófiai mélységekben, mint az előbb, de itt is fogalmi ellentétpárokkal szembesülünk, habár itt a végeredmény a tenyerünkben összesimul. Tapinthatóan, ugyanis a kilincseket meg is lehet fogni, miközben például a férfi-női kilincsség esszenciális lényegén tűnődhetünk. 

Kifelé menet aztán ismét utunkat állják a finnek, és az angol nyelvű katalógust lapozgatva még egyszer felsóhajthatunk. Míg a nemzetközi sajtóban sorra méltatják a magyar tervezők munkáit, addig a hazai közvélemény írott formában többnyire csak a botrányokról értesül. Ilyen közegben nem csoda, ha színvonalas építészetről leginkább külföldi példák kapcsán adódik módunk elmélkedni – erre a FUGA három őszi kiállítása remek alkalmat teremt.

 

Lásd még: Fürth Eszter: Kezes jószág