Dörner György az Új Színház élén
2011.10.08.

Ellenzem azt a hazai gyakorlatot, amely lehetővé teszi, hogy egy állami vagy önkormányzati fenntartású kulturális intézménynek 15-20 vagy akár 30 évig is ugyanaz a személy legyen az igazgatója. SCHILLING ÁRPÁD ÍRÁSA.

Ellenzem azt a hazai gyakorlatot, amely lehetővé teszi, hogy egy állami vagy önkormányzati fenntartású kulturális intézménynek 15-20 vagy akár 30 évig is ugyanaz a személy legyen az igazgatója. Elsősorban ez az eljárás teszi monolitikussá és provinciálissá a hazai kulturális- és közéletet, amelyben szinte teljesen természetes a kiemelkedőnek tartott személyiségek állás- és pozícióhalmozása. 

Egy kulturális intézmény fenntartható és átlátható működését nem a vezető karaktere vagy karizmája kell, hogy garantálja, hanem az alaposan előkészített törvényi háttér, illetve a vezetővel kötött pontos és korrekt szerződés. Nem a vezető ad missziót egy állami intézménynek, hanem maga az állam. A vezető a misszió megvalósításához szükséges stratégiát kell, hogy meghatározza. Ennek a kifejtésére ad alkalmat a nyilvános pályáztatás, ennek várható következményeit bírálja el a szakmai bizottság, amelynek javaslatait mérlegeli a fenntartással megbízott állami szerv képviselője. 

Schilling Árpád
Schilling Árpád

Magyarországon minden személyre szabott, minden az egyén belátásán áll vagy bukik, nálunk se a szakmaiságot, se a törvényességet, se a felelős döntéshozatalt nem ismeri senki. Ezért nem emlékezhetem egyetlen olyan pályázati procedúrára sem, amelyet szakmai szempontból elfogadhatónak tartottam volna. Közhely, hogy a pártpolitika minden komolyabb döntési jogkört magánál tart, ezzel is akadályozva a civil és szakmai szervezetek emancipációját. Következésképpen a civil és szakmai szervezetek meg sem próbálnak felnőni a feladathoz. A színházi területen belül maradva egyértelműen látszanak a szakmai hézagok, amikor egy szakmai bizottságban se gazdasági, se szervezeti, se közönségkapcsolati, se pályázati (és még sorolhatnám) szakembert nem látni, többnyire csak színészt és rendezőt. Mintha egy több százmillió adóforintból fenntartott állami szervezet feladata nem is volna más, mint e két szakma igényeinek kielégítése. 

Pontosan tudjuk, hogy a színházat mindenki más üzemelteti, csak a színészek és a rendezők nem. Ennek ellenére ezek a hölgyek és urak immáron húsz éve minden kétséget kizáróan azt érzik, hogy egyedül is képesek eldönteni azt, vajon ki tud egy ekkora „gyárat” gazdasági és művészeti szempontból egyaránt elszámoltathatóan üzemeltetni. A teljes színházi szakma egy szűk csoportja tehát fenntartja magának a jogot, hogy a magyar színházi élet fenntarthatóságának és fejlődőképességének minden egyes kérdésében totális szakmai kontrollt gyakoroljon. A színházi szakma tehát önmagát is retardálja, ha már az állam nem engedi számára a nagykorúvá válást. A szűklátókörűség és felelőtlenség természetesen visszahat, és újabb degenerált helyzeteket állít elő. Ennek volt immáron sokadik, és egyben legmegrázóbb példája az Új Színház ügye.

Márta István 2011 júniusában a POSZT-on (a háttérben: Máté Gábor)
Márta István 2011 júniusában a POSZT-on (a háttérben: Máté Gábor)

Mielőtt elfelejtenénk. Az Új Színház elnevezésű intézményt 1994-ben Székely Gábor alapította. Erről a tényről a jelenlegi Új Színház honlapján nem található információ. Székely Gábor 1998-ban botrányos körülmények között volt kénytelen elhagyni a színházat, mert az akkori városvezetés (dr. Schiffer János, MSZP – kulturális alpolgármester, illetve Körmendy Ferenc, SZDSZ – kulturális bizottsági elnök) véleménye szerint „nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket”. Az akkori városvezetés – Székely ellenében – Márta István pályázatát tartotta támogatásra érdemesnek. Márta István tehát 1998 óta vezeti a Székely Gábor névadásával létrejött intézményt. Az akkori időkben a szakma egy bizonyos része szolidaritását fejezte ki Székely Gábor mellett, mert a Kossuth díjas rendező négy év utáni leváltását indokolatlannak és elhamarkodottnak tartotta, illetve felmerült a politikai alku vádja is. A szolidaritási hullám aztán – ki tudja miért – gyorsan elült. 

A jelenlegi városvezetés 13 évnyi igazgatás után megvonta a támogatást Márta Istvántól és az egyetlen kihívót, Dörner Györgyöt bízta meg az intézmény vezetésével. Márta István ugyan elveszítette az igazgatói posztot, de még idén elnyerte az Pécsi Országos Színházi Találkozó művészeti vezetői székét. A társulat jövője az új igazgató döntésétől függ. Ami biztos: Eperjes Károly, a győri színházi pályázat nagy vesztese, marad. 

Dörner György annak a Katona József Színháznak az alapító tagja, amelynek Székely Gábor volt az egyik igazgatója. Kis ország, kicsike színházi szakma: mindenki ismer mindenkit, mindenki parolázott már egyszer mindenkivel. Dörner György idővel lépésről lépésre harcos nemzetvédővé képezte ki magát. Ezen az úton, saját bevallása szerint is, Csurka István volt legfőbb mentora. Csurka István a Magyar Igazság és Élet Pártjának (MIÉP) az elnöke, vagyis egy pártpolitikus, aki már többször kinyilvánította zsidógyűlöletét. A jelenlegi városvezetés tehát olyan pályázatot támogatott, amely egy határozott értékszemléletű politikust és annak tanítványát segítette hozzá egy színház vezetéséhez. 

Csurka István
Csurka István

A nyilvánossá nem tett, de kiszivárgott pályázatból az is kiderült, hogy az 1994 óta használatos nevet az új intézményvezetők Hátország Színházra kívánják módosítani, és kulturális missziójuk gerincét a nyílt politizálás fogja jellemezni. Többek között darabot kívánnak íratni Gyurcsány Ferencről. (Van a pályázatban persze más is: sok magyar szerző, sok magyar néző, sőt intenzív nemzetközi jelenlét. De a színház legfontosabb missziójának mégis csak ezt tartják: „A Hátország a szociálliberális iga alatt nyögő magyarságot jelképezi. Egy, az egész nemzet számára életbe vágóan fontos visszafoglalási igényt jelent be. Ennek a visszafoglalásnak egyik első, kicsi, de nem jelentéktelen ütközete lehet ez a színház. A magyarság a hátországból, az elnyomott, háttérbe szorított, elhallgatott, félreszorított nemzeti értékeivel, Bornemisszáival. Csokonaijaival, de Németh Lászlóval és Illyés Gyulával, fel egészen a mai követőkig megindítja a visszafoglalást a liberális, pesti vicchullám, pénzcsinálás és újabban a szórakoztató liberális állam sokszor a bordélyházak szintjére süllyedt csomópontjai ellen.”) 

Joguk van mindehhez: a szabad véleménynyilvánításhoz, a gyűlölethez és a színpadi politizáláshoz. Joguk csak ahhoz nincs, hogy egy végiggondolatlan, konkrétumokat csak elvétve tartalmazó, minősíthetetlen stílusú, frázispuffogtató pamflettel állami intézményvezetővé válhassanak. Kivéve akkor, ha az állami szervek képviselői éppen ezt akarják. Ahogyan az előbb kifejtettem: nálunk még nem alakult ki sem a törvényi, sem a szakmai háttér, nincs se fék, se ellensúly, mindig csak az van, ami az adott kulcspozícióban lévő karakter habitusából következik, amit az érdek követel, meg a pillanatnyi lélekállapot. (A hangsúly a pillanaton van. Éppen ezért fogjuk majd látni azt is, ahogy a döntés mögül sorra farolnak ki az érintettek.) 

Dörner György
Dörner György

Persze van ennek a mai dúlásnak némi pozitív hozadéka is. A színházi szakma folyton sodródó, a politikai tektonikát általában csak lekövetni igyekvő korifeusainak egy része most hirtelen észbe kapott, és reagált. Pedig nem történt más, csak amit Vidnyánszky Attila már hónapokkal ezelőtt nyilvánvalóvá tett, amikor dölyfösen és cinikusan közölte: az inga most kileng a másik irányba is. Kellett kapnia szolgálataiért egy színházat a szélsőjobbnak is. Megkapták.

Mi állíthatta volna meg ezt a lejtmenetet? A szakmaiság védelme, amelyről épp maga a szakma tett le, amikor ellenzett minden beavatkozást, kiigazítást, újítást, új hatást, fejlesztést és együttműködést. Elmaradt az intézmények átvilágítása, a szervezeti, pályázati, támogatási struktúrák felülvizsgálata és korszerűsítése, az intézményvezetői képzés beindítása, a már évtizedek óta működő nyugat-európai kultúrpolitikai stratégiák honosítása és meghaladása, a szakmai érdekképviseleti szervek szocializmusból örökölt módszertanának megújítása, a kultúra, a művészet, a közönség és a politika fogalmaknak az újragondolása.

Ha elmaradt, hát elmaradt. Viszont éppen ezért nincs is min csodálkozni. Most akkor van Tarlós István meg Csurka István, Dörner György és Eperjes Károly. Évtizedek múlva is emlékezni fogunk a nevükre, mert ennek a kornak ők a meghatározó alakjai.

Mégis azt gondolom, hogy mindez csak átmenet. Valahogy úgy, mint Arany és Ady között: a szükséges rés, amelybe sokan kényszerűen beleszülettünk. Húsz év telt el eddig, és lehet, hogy még ugyanennyi van hátra belőle. Éppen ezért én csak a jövővel számolok. Ami a jelen, az tulajdonképpen már a múlt, és éppen ezért számomra teljesen érdektelen.