Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

ELTÉVEDT UTCÁK, REJTETT UDVAROK

Képzőművészeti program / PLACCC Fesztivál 2011
2011. okt. 5.
A város, ahova hívlak, nincs a térképeken – invitált egykor Koncz Zsuzsa. Séta közben nem csak a láb dogozik, olykor az elme is kacskaringós utakat jár be. A PLACCC képzőművészei térképpel segítették a tájékozódást – látszólag vádlira, valójában szellemi izomlázra gyúrtak. ZÖLDI ANNA ÍRÁSA.
Az első PLACCC Fesztivált 2008-ban rendezték, a Magyarországon akkor még kevéssé ismert helyszín-specifikus művészet népszerűsítése érdekében. A konkrét helyszínekre készülő produkciók természetüknél fogva múlékonyak. Legyen szó színházról, zenéről vagy képzőművészetről, esetleg mindháromról együttesen, a művészet ősi, kollektív funkcióját elevenítik fel, szemben a múzeumokban és galériákban kitenyésztett, eladható, sokszor kifejezetten eladásra szánt produktumokkal. A kultúra áru jellege a köztéri művészet esetében háttérbe szorul, a cél a kommunikáció, az anyagi valóságon túli tartalmak közvetítése, netán katarzis – még akkor is, ha a befogadó esetleg nem görnyed hétrét a mondanivaló súlyától. 
Alaptalanul
Alaptalanul
A város lényegét épp a kommunikáció jelenti, hiszen pontosan azért jött létre, hogy a találkozások helyszínét biztosítsa. Mi sem természetesebb tehát, mint hogy a szellemi árucsere is itt zajlik, annál is inkább, mivel a tárgyi cserebere már rég virtuális csatornákon keresztül történik: tőzsde, Vatera, e-mailben lefolytatott szerelemi viszonyok formájában. Az épített város egyre inkább díszletté válik, a nyugati civilizáció skanzenjében az egyik sarkon cirkusz zajlik, miközben másutt kenyeret osztanak, és szót kér a művészet is. 
Az idei PLACCC képzőművészeti programjait Térképzelet címmel foglalták össze a szervezők. A többi műfaj esetében is nagy hangsúlyt kapott a befogadó tér, ezekben a programokban azonban abszolút főszereplővé lépett elő. Három projekt csábított a város újraértelmezésére: egy cseh-szlovák alkotópáros építkezésnek álcázott installációja a Király utcából nyíló Central passzázsban (Tomáš Moravec és Matěj Al-Ali: Alaptalanul – False Grounds), a Laki Eszter képzőművész és Nagy Szilvia kulturális antropológus által új életre keltett Múzeum körúti Lottóház, továbbá egy cseles „városbújócska”, Szakács István, Szentirmai Tamás és Vági János Nano-invázió névre keresztelt kincskereső játéka.
Aki vette a fáradságot és a ragyogó szeptemberi időjárást kihasználva nyakába vette a belvárost, Budapest élő, lüktető labirintusában bóklászva valódi „műélvezetben” részesülhetett. A Mű ez esetben maga a Város, amelyre a projektek ürügyén rácsodálkozhatott a kellően nyitott és kíváncsi járókelő. 
Lottóház
Lottóház (A képek forrása: PLACCC Fesztivál)
Talán megbocsátható fogyatékosság, ha a Király utcai passzázsban árválkodó építési konténer, az Alaptalanul című projekt üzenetét nem sikerült teljes mértékben felfognunk. Kukucskáltunk pedig a réseken befelé, előírásszerűen, de hiába – úgy látszik, mégsem vagyunk eléggé nyitottak. Így aztán a szintén kevéssé nyitott konténer mellől tanácstalanul álltunk tovább, de mégsem tanulságok nélkül. A Centrál Passage-ban ugyanis azelőtt még sohasem jártam, és most meggyőződhettem róla, hogy nincs is miért odamenni. Kong az ürességtől, úgyszólván hátborzongatóan, ha már díszlet, akkor leginkább egy nagyvárosi thriller díszlete. 
Sokkal tanulságosabb volt a Lottóházban tett látogatás; igaz, itt konkrét információk is társultak a látottakhoz. A tájépítészek rendbe tették a gazos udvart, kockaköveiből és gyeptéglából beikszelt lottószelvényre emlékeztető ábrákat raktak ki. A liftet kitölthető szelvényekkel tapétázták ki, a sorsolás a záróeseményen zajlott. Aki mégis a lépcsőmászást választotta, nem járt rosszul, a szinteket leküzdve a tetők felett fantasztikus panoráma tárult elé – újabb nem várt ajándék, újabb piros pont a szubjektív várostérképen. 
A padlásszinten működött az információs bázis: két szárítóhelyiségben az őslakókkal illetve a lottóházak történetéről készült videók futottak, amelyekből kiderült, hogy lottón potom három forint harminc fillérért lehetett budapesti lakáshoz jutni. Jelenleg két nyertes él még itt, de sokkal több nem is élt soha. A legtöbben ugyanis alighogy kézhez kapták a kulcsot, azonnal el is adták a lakást. Legtöbbször mélyen áron alul, viszont a hatvanas években amúgy elképzelhetetlen vagyonra téve szert. A padlástérben, a hajdani mosóüst szomszédságában egy retró-koszos forgófotelben a város összemosódó zajai késztettek meditálásra, az itt szerzett benyomásokat két végtelenített papírtekercs őrzi az utókor számára. A lépcsőn lefelé haladva viszont a lottó-jelenségen meditálhatott a közönség, amely többnyire túl fiatal volt ahhoz, hogy ne soroljon lottót és szocializmust egyaránt a retró kategóriába. 
Nano-invázió. A szerző felvétele
Nano-invázió (A szerző felvétele)
Az igazán izgalmas kalandot a Nano-invázió kínálta. Az alkotók parányinak titulált – bár olykor nagyon is szembetűnő – beavatkozásokat végeztek el a belváros kitüntetett pontjain, bejárható távolságban. Ezek felfedezését térkép, GPS koordináták, és a „művek” elnevezése segítette. Az aha-élmény a  kincskereső túrán GPS nélkül is tökéletesen működött. A legtöbb esetben nem volt elég okosan nézni, muszáj volt gondolkodni a megfejtésen. Nem minden célpont árulta el oly nyilvánvalóan a tartalmát, mint az interurbán zuhanykabin névre keresztelt telefonfülke, amely – minő meglepetés – telefonkagyló helyett zuhanyfejet rejtett csinosan kicsempézett belsejében. Itt a felfedezés elmaradt öröméért az arra haladó járókelők vigyorgása kárpótolt, akik a felfedezés nyilvánvaló örömével üdvözölték a fülkében zuhanyzó polgártársat. 
Sokkal nehezebbnek bizonyult a tollhegy-pár leleplezése – jó néhányszor végigsétáltunk a József Attila utca árkádsora alatt, mire megvilágosodott, hogy a megfejtést magasan a fejünk felett tanácsos keresni. Többet csak azért nem árulunk el, mert a „művek” minden bizonnyal egy darabig még a helyükön maradnak, így aztán az említett utcán kívül érdemes a Lánchíd mellett a Bem rakparton bekukucskálni a hajdani vízállásmérő alkotmányba, a Szervita téren a templom háta mögé kerülni, vagy vertikális pázsitot keresgélni a Petőfi Sándor utca klasszicista átjáróházában. És közben, mellesleg felfedezni turistaként Budapestet. A játék végén ugyanis az önmagunknak járó vállveregetésen túl (mindössze egyszer bolyongtunk elveszetten vagy háromnegyed órát) örömmel konstatáltuk, hogy rég sétáltunk ilyen jót a városban. Egyáltalán – rég sétáltunk. A rohanó világban már nem divat, és valljuk be, sokszor nincs is miért. A PLACCC projektjei célba értek, újra a placcra csábítottak, átszínezték az agyonhasznált térképet. A Város titkai pedig szaporodtak.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek