Jameson CineFest - Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál 2011
2011.10.03.

A Cinefest ma már vitathatatlanul hazánk legjobb nemzetközi fesztiválja. Nyolc év munkája érett be idén szeptemberben. KOLOZSI LÁSZLÓ ÖSSZEFOGLALÓJA, 1. RÉSZ.

Igaz, nem feltétlenül csak a szervezők „érdeme”, hogy nincs már olyas lelkes fesztiválgazda, aki protestálna, mondván: a mi programunk gazdagabb. Az idei felhozatal - kétségtelen - azért is volt erősebb, mint bármelyik magyar fesztiválé, mert a vetélytársak éppen agonizálnak. És azoknak, amelyek éppen nem az utolsókat rúgják, nincs olyan szervezőgárdája, olyan csapata, mint amilyen a CineFestnek. A légvárfesztiválok tülekedése ennek a mutatóba megmaradt valódi fesztiválnak is ártott persze. A miskolci találkozó büdzséjét is meg kellett kurtítani: kevesebb vendéget tudtak idén fogadni. A színvonalon, a programokon ugyanakkor nem látszott, hogy kurtább lett az elkölthető összeg. 

A CineFest legcombosabb programjáért, a versenyfilmekért, Csákvári Géza felel. A Népszabadság újságírójaként járja a fesztiválokat, és ha felfigyel egy megvehető és bemutatni érdemes filmre, tárgyal az alkotókkal. Tulajdonképpen ő gereblyézi egybe a filmeket, az ő lelkesedésének és kapcsolatainak köszönhető, hogy tizenhat olyan filmet mutattak be Miskolcon, amelyet mindenképpen látni kell, és nem lehet látni sehol máshol. Három film érkezett Cannes-ból, volt, amelyik a Sundance-t járta meg, egy másikra Locarnóban kellett felfigyelni. Röviden: a legkiválóbb fesztiválok versenyfilmjeit nézhették meg a Miskolcra zarándokoló filmrajongók, egy míves válogatást az utóbbi év legjobbjaiból. Itt volt például Gus van Sant filmje, A nyugtalanság kora; a kedves-kellemes, nagyon színes, a hatvanas évek Amerikájában játszódó The Help (tévedés a magyar címet Segítségre fordítani, hiszen a fekete háztartási alkalmazottak, kisegítők életét mutatja be); itt volt a zagyva Válság a Wall Streeten; az UFO-t vegzáló tinédzserekről szóló Idegen arcok (melynek alkotói mintha hallucinogén szer hatása alatt álltak volna); és itt a német Fekete hattyúként beharangozott A láthatatlan nő. (A nagyjátékfilmekről külön cikkben számolunk be – a szerk.) 

A tizennégy nagyjátékfilm mellé tettek a szervezők hat filmet versenyen kívül és kilenc klasszikust a CineClassics-blokkban. Ennyi elég is lenne, ám ezekhez még kapcsolódnak kísérőesemények: koncertek, felolvasások, konferenciák, kiállítások. A koncepció jó: a miskolci filmünnepen a fiatal filmesek legyenek jelen, azok, akik első és második filmjüket alkották még csak meg – az se kizáró ok, ha nem huszonévesek –, és ehhez kapcsolódjék a gazdag klasszikusfilmes összeállítás, mely rendre a környékről elszármazott nagyságok előtti főhajtás is (a fődíj is egy helyi mogul, Emeric Pressburger nevét viseli). 

Idén Szőts István filmjei álltak a fókuszban. A filmeket kiállítás egészítette ki: a lenyűgöző képanyag Szőts minden életszakaszában megmutatta ezt az elsősorban is etikus alkotót. A neves producer, Gabriel Pascal előtt tisztelgő program részeként kiváló minőségben vetítették le Cocteau Orfeuszát. Pascal, az aradi árvafiú, a zárkózott Bernard Shaw-tól is meg tudta szerezni drámái filmjogait, neki köszönhető a Pygmalion (Leslie Howard volt a társrendező és a főszereplő) filmverziója, valamint a My Fair Lady számos magyar utalása is. 

A fesztivál kisebb szeplője, hogy nem mozgatja meg eléggé a miskolciakat. Nem olyan nagy baj, hogy a környékbeli éttermek nem vagy alig reagálnak arra, hogy rendezők, újságírók, írók özönlik el a placcukat, az már viszont kellemetlenebb, hogy a Szőts-konferenciának igen kevés volt a hallgatója. Pedig a rendező Röpirata – ami gyakran szóba került – ma aktuálisabb, mint valaha. Illene tudni arról minden filmszakos hallgatónak, médiaelméletet tanuló középiskolásnak. 

A CineFest választéka nem merül ki a nagyjátékfilmekben. Kérdés persze, hogy szükség van-e 19 kisjátékfilmre, 10 dokura, 15 animációs filmre. Ezek többsége nem gazdagítja számottevően a fesztivált, és mind az animációs filmeknek, mind a kisjátékfilmeknek megvan a maga fesztiválja, melyekkel nem tud a miskolci mellé társított mustra versenyre kelni. Ha valaminek, akkor a dokumentumfilmeknek mindenképpen helyet érdemes itt szorítani, különösen, hogy idén workshoppal is kiegészültek a doku-programok: roma fiatalok dolgoztak együtt dokumentumfilmjeiken. 

A rajzfilmek jelentős része ügyes, nívós alkotás, rendkívüli kézügyességgel megáldott szerzők műve, de átütő erejű film egy sem akadt. A lengyel Switez elveszett városa Miczkiewicz versének adaptációja: a tablókból és pannókból összeálló műegész inkább képzőművészeti alkotás, mint film. A sötétlő erdőbe lovas érkezik éjjel, a bakon elbóbiskol a kocsis. Az utast rémalakok veszik üldözőbe, egy víz alatti városban köt ki. A szinte már hisztérikus, romantikus alkotásban lenyűgözően keverednek a színek, az éj sötétje a lángok vörösével, a megváltó tenger a katonák fáklyáival. Kamil Polak festményei mégsem remekművet adnak ki: a Switez hivalkodó, üres alkotás. 

A német Elveszett és megtalált érzelmek osztálya a két nagyszerű narrátor, Joseph Fiennes és Ian McKellen ellenére kissé unalmas. Az apja elvesztését feldolgozni nem tudó fiú agyában bizarr képek kavarognak. A gyászmunka akkor tekinthető befejezettnek, amikor végre ágyba tud vinni egy nőt. Az észt W.C. emelkedése és süllyedése alapötletében nagyon hihettek az alkotók, pedig az sem nem ironikus, sem nem egyedi. Az étteremben lakmározó sáska a mellékhelyiségben, dolga végeztével a másik történetszál városát húzza le. A horvát Veljko Popovic filmjének főhőse egy magányos, olasz kisvárosban élő asszony. Popovicnál összhangban van stílus és történet, valóság és képzelet zseniálisan keveredik művében – mire jó a rajzfilm, ha nem erre –: a Dove sei, amor mio volt a második blokk legjobbja. 

Az elsőből az Esterházy kisnyúl-képregény megfilmesítése emelkedett ki. A német nyelven egymásra rímelő két szó: húsvét és Esterházy a bájos mese kiindulópontja. A képregényt irodalmunk személyesen érintett vezéralakja tette ismertté: annak frissessége és bája átjön a lengyel rajzfilmen is (rendezte: Izabella Pluncinska). A Fritz Lang Metropolisából és a Brazilból is idéző Koffein tulajdonképpen egy Brandt Brauer Frick zenéje ihlette videoklip. Ügyes munka az elidegenedésről, a nagyvárosi lét sivárságról: igaz, ilyet is láthattunk már. A Marcel Schröder-Melanie Reichmann-páros korábbi munkáihoz hasonló sötéten hömpölygő, mitológiai utalásokkal telített művet hozott el: ezzel az egyszeri megnézéssel be sem fogadható, Mint a nappal és az éjszakával nyerték el a CineFest Dargay-díját. 

A miskolci Művészetek Háza előtti tér nem csak esténként, a szerencsésen nem túlhangosított, durvulós, zúzós koncertekre telt meg, de koradélutánonként is sokan sétáltak el oda, hogy megnézzék, mit érdemes aznap megnézni. A jó ízléssel megválasztott filmek, a klasszikusokat bemutató vetítések, az olyan koncertek, mint a moldvai dallamokból rockzenét kovácsoló Kerekes Bandé, rendkívül színvonalas fesztivállá álltak össze. Aki ott volt, azt hihette, egy olyan országban él és egy olyan városban vendégeskedik, ahol fontos a kultúra. És ennél többre, a jelen pillanatban, egyetlen fesztivál sem törekedhet.
 
Helyszín:  Miskolc,  Időpont:  2011. szeptember 17-25.
Megítélt támogatás: 5 000 000 Ft
Támogató: Mozgókép Kollégium
A fesztivál megrendezésére (2011)