A nyári örömfesztiválhoz képest olajozottabb a Thealter U21 Plusz lebonyolítása, ráadásul a szállingózó hallgatók és az induló színházi évad szeptemberi visszafogottsága miatt az időzítés is átgondoltabb. Az újabb kiadás egyrészt a fesztivál arculatához és az U21-es tematikához híven továbbra is a tehetséggondozás igényével lép fel, másrészt a ráadás keltette elvárásoknak megfelelve közelebb merészkedik a fősodorhoz is: Csuja Imre, a Bárka Színház vagy éppen a Kaposvári Egyetem színészhallgatói nagyságrendekkel emelnek a megszokott színvonalon.

Szakács Hajnalka és Rózsa Krisztián a Sziszüphosz című előadásban

Persze a ráadás lehetősége már önmagában megtévesztő lehet, de a Thealter szokás szerint, szokatlan mértékű financiális gondokkal küzd. Nevetségesek azok a törekvések, melyek a független művészeti ágazatok ellehetetlenítésével kívánják gatyába rázni a költségvetést, mintha az csak pénzkidobás volna, ahogyan érthetetlen a kultúra mazochizmusa is: mintha élvezné a neki szánt mostohagyerek-szerepkört. Egészen konkrétan a Thealter – az ország egyetlen befogadói profilú alternatív nemzetközi színházi fesztiválja – sem tudja fenntartani magát, és nincsen egyetlen helyi érdekeltségű nagyvállalat, amely fantáziát látna abban, hogy a kifizetett aprópénz fejében saját arculatát kozmetikázva biztosítsa a rendezvény jövőjét.

A pénzügyi nehézségek mellett már csak azért sem lehet elmenni szó nélkül, mert a kaposvári harmadévesek metszően aktuális előadása, a fesztivál slusszpoénja ezt nem engedi. Hiszen az ambiciózus, tehetséges fiatalok – a pályázati pénzek kifizetését zároló kormányhatározatra rímelő – előadó-művészeti törvényről kezdenek beszélni, és a világot jelentő deszkák kényszerű gyalulásáról, egy humorral és ötletekkel teli tehetetlenséggel átszőtt időtlen remeklésben, hogy az előadás az egyetlen, államosított kőszínház víziójával el-, egyúttal Sziszüphosz értelmetlennek tűnő erőfeszítésére rájátszva tehesse fel a kérdést: kő-e színház egyáltalán? Hátha. A Sziszüphosz elévülhetetlen érdeme, hogy a kaposvári színészhallgatók nem csupán játsszák az előadást, de ők maguk írták és rendezték is azt.

Papp Endre a Töredékek című előadásban

Hasonló bravúrral próbálkoznak a debreceni Ady Endre Gimnázium emelt szintű drámai képzésben részt vevő diákjai, hiszen Papp Endre a címszerep mellett rendezője is az előadásnak, de a figyelem megosztása, miként maga a darab is, merész vállalkozásnak bizonyul. A Töredékek… József Attila magánéletének egy-egy állomását villantja fel, de kizárólag a költő nézőpontján keresztül, ezért az előadás vibrálása, különös tekintettel az Osváth Judit által megformált nőalakokra, sematikus merengéssé egyszerűsödik. Egyáltalán nem látni a megközelítésben rejlő kiaknázatlan lehetőségeket, ugyanakkor a játszók színpadi jelenléte biztató jel a jövőre nézve.

Hogy mégis mennyire jó munkát végeznek Debrecenben, erről árulkodik a komoly hagyományokkal rendelkező szentesi Horváth Mihály Gimnázium drámatagozatának stagnálása. Az elmúlt évek tapasztalatai azt mutatják, hogy az idei fesztiválon szereplő, a maga nemében bájos és szerethető, színpadi produkcióként mégis nehezen méltányolható előadások nem a ritka kivételhez tartoznak. A két, hasonlóan felépülő darab le sem tagadhatná szentesi gyökereit: a játszók önfeledtek, de hiányzik belőlük az állandó tudatosság, a helyzetgyakorlatokra épülő szituációk helyenként ötletesek, egyúttal öncélúak is, a kompozíció hiányából fakadó dramaturgiai réseket pedig a dalbetétek igyekeznek betömni.  A tizenkettedikesek Kísértés illetve a tizedikesek Jövő utca 101. című előadása egyaránt Kapolcson, a Művészetek Völgyében készült improvizációkra épülő, közös alkotómunkával. Mentegetőzés helyett ideje szembenézni a ténnyel: ez a módszer legfeljebb relatív eredményre vezet. A kérdés csupán az, hogy mi a fontosabb az intézmény, és mi az előnyösebb a diákok számára: a közösségé kovácsolódás, vagy a fegyelmezett, koncepciózus színpadi gondolkodás rögzülése? Meg hogy miért zárná ki egyik a másikat?

Csuja Imre a Jónás könyve című előadásban

A diákszínjátszás szűk keresztmetszete mellett a Thealter U21 Plusz kínálatának – a júliusi fesztiválhoz hasonlóan – meghatározó részét képezik az egyszemélyes előadások. A nagy sikerre és a korlátozott nézőszámra való tekintettel a szervezők újra meghívták a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház Mady-baby című monodrámáját. Elsőre talán fel sem tűnik, hogy a buszos városnézés alatt nem Mady, Bogdán és Voicu megrázó története a legfontosabb, hanem az utasoké, hiszen elég egy visszafogottabb csapat, és rögvest kiderül: hiába épít az előadás interakció és fikció feszültségére, ha a nézőben jóval erősebb az előbbi miatti szorongás, mint az utóbbi iránti kíváncsiság. A nyitottság és segítőkészség válik tehát az előadás nyomasztó – mert elmulasztott – tétjévé, hiszen a magára hagyott Mady-n a közönség úgy segíthetett volna, ha bátrabban működik együtt Borbély B. Emíliával.

Ugyancsak emlékezetes az a monodrámává érlelt adaptáció is, melyet Csuja Imre kelt életre. A Jónás könyve a Színház- és Filmművészeti Egyetem bábrendező szakos hallgatójának, Bereczki Csillának a vizsgaelőadása, melynek legfőbb érdeme, hogy egy markáns színészegyéniség játékával összhangban képesek érvényesülni az előadás ötletei és a rendezés sarokpontjai. Hiszen a bábjáték a szólamok elkülönítésével és az elhangzottak illusztrálásával nemcsak követhetőbbé és megragadhatóbbá teszi az elbeszélő költemény lírai mondandóját, de a bábozás konkrét aktusával a kötelesség teljesítésének elkerülhetetlenségét is folyamatosan érzékelteti. Persze Csuja Imre egészen lenyűgöző bábos szólójátékában minden magától értetődően kerül a helyére: amint megszólal, a didaktikus bibliai történet nyomban megelevenedik, Jónás és az Úr kézzel foghatóvá, a díszes Babits-sorok pedig hirtelenjében közérthetővé válnak.

Háy János saját novellájából kibontott drámája, a Bárka Színházban bemutatott Nehéz a szó szoros értelmében nem mono-előadás, jóllehet a beilleszkedési gondokkal küzdő vidéki fiú, megbízhatatlan férj, nemtörődöm apa és renitens munkatárs kálváriáját feldolgozó előadás kétharmadában Mucsi Zoltánon kívül senki nem szólal meg, panaszáradatához – a végig a színen lévő – Lázár Kati is csak némán asszisztál. A darab egyébként éppen azért az egyik legjobb új magyar dráma, mert Háy már-már gyanús pontossággal rajzolja meg a talajvesztett férfi lélektanát. Minden alkoholista, akinek még maradt annyi agysejtje, hogy észlelje családja rosszallását, őszinte értetlenséggel tiltakozik: „Mért fáj az neked, hogy iszom, én azzal nem bántok senkit.”

A másfél órás Mucsi-monológ éppen erre a kérdésre ad választ. Végtelenül szomorú, hogy egy teljesen átlagos, jóindulatú férfi mennyire nem tud létezni az alkohol okozta tompa mámor nélkül, végtelenül szomorú, hogy a ködös tekinteten megtört egyébként értelmes gondolatok mennyire eltorzulnak, és végtelenül szomorú, hogy nem a bódult kábulatba menekülő Férfinak nehéz, hanem a közvetlen hozzátartozóknak, akik tehetetlen dühvel kénytelenek végignézni a lassú, de elkerülhetetlen pusztulást. Nehéz, és ezt a Férfi anyját alakító Lázár Kati testbeszéde, súlyos levegővétele akkor is nyilvánvalóvá tenné, ha fia egy árva mukkot se szólna. A Férfi azonban mondja a magáét, mit sem törődve a másikkal, szentül meggyőződve arról, hogy egy beszélgetés az ilyen. Mucsi Zoltán hangi adottságával és gyűrött arcával autentikus alkotóeleme lehetne bármelyik talponállónak, és bizonyított is már lecsúszott zsánerfigurák bőrébe bújva nem egyszer, alakítása azonban jóval összetettebb: megmutatja a részeg ember tiszta pillanatait és a gyakori hangulatváltozásokat, a váratlan dühkitörést éppúgy, mint az indokolatlan elérzékenyülést azért, hogy szánalmat és riadtságot, részvétet és haragot egyaránt kiváltson a nézőből.

Decsi Edit, Lovas Rozi és Boros Anna a Füst a szemben című koncerten (A képek forrása: Thealter)

A Nehéz minden kétséget kizárólag az elmúlt évad egyik legjobb előadása, s mint ilyen, valóságos fegyvertény a Thealter U21 Plusz számára – mellékesen a Nehézben nyújtott alakításával Lázár Kati a legjobb női mellékszereplő, Mucsi Zoltán pedig a legjobb férfi főszereplő kategóriájában éppen a napokban nyerte el a Színikritikusok Díját. 

A Bárka Színház vendégjátékának nehézségét egy könnyűzenei koncert, a kaposvári egyetem végzős színészhallgatóinak Füst a szemben című Cseh Tamás-estje oldaná, de az egyébként is melankolikus dalokra sajátos mélabú telepszik. Mucsi Zoltán még a szűnni nem akaró zaj kifogásolásával kezdi monológját, mert „nem úgy van, mint itthon, hogy elmegy egy traktor és utána csend, ott a hang mindig van, soha nincsen vége”, amire az emblematikus Csönded vagyok még pimasz rátartisággal felel. A Férfinak még az a baja, hogy „soha nincs az, hogy csend”, de a Régi Zsinagógában már most lehet tudni, milyen az, amikor csend. „Csak tíz év múlva ne ez a dal legyen” – hangzik a koncertzáró dal refrénje, és Béli Ádám addig-addig ismétli, míg naiv reménykedéssé alakul át: ha nem ez a dal, hát akkor valami ehhez hasonló, csak legyen tíz év múlva is.