Valamikor a közeljövőben az emberiség egy ismeretlen eredetű vírusnak köszönhetően egymás után mond búcsút öt érzékszerve funkcióinak. Vigyázat! A Hétköznapi pár nem a Vírus remake-je. Poétikus művészfilm. HUNGLER TÍMEA KRITIKÁJA.
Talán sokan eljátszottak már a gondolattal, hogy ha ne adj’ isten, úgy hozná a sors, hogy valamelyik érzékszervünkről le kellene mondaniuk, melyiket választanák. Nos, David MacKenzie sci-fi-re hajazó, poétikus filmjében, a Hétköznapi párban a sors „úgy hozza”: egy világméretű járvány egyik tüneteként az emberiség tagjainak nem egy, hanem idővel mind az öt érzékszerv funkcióját nélkülözniük kell. Az alapszituáció van annyira földtől elrugaszkodott, hogy avatatlan kezek között egy roppant kínos filmet is eredményezhetne, ám a Hétköznapi pár egy részleteiben is átgondolt, melankolikus, lírai disztópia lett, mellyel kapcsolatban csupán azt kifogásolhatjuk, hogy egy ponton túl kiszámítható módon halad előre. A skót rendező most állt össze másodszor földijével, a főszerepet játszó Ewan McGregorral, és ha a Young Adam színvonalát a Hétköznapi pár nem is érte el, szégyenkezniük egyáltalán nem kell miatta.
A filmbeli járvány nem az a bizonyos, amerikai stúdiófilmekből ismerős fertőző betegség, amely ellen a hős epidemológus felveszi a küzdelmet, hogy aztán az utolsó előtti pillanatban megtalálja az ellenszerét. Ez a járvány apokaliptikus és szimbolikus: minden örömétől megfosztva teszi véglénnyé az emberiséget. A valamikor a meg nem nevezett közeljövőben játszódó mozi színtere Skócia, közelebbről Glasgow – itt él a szakács, Michael (Ewan McGregor) és az epidemológus, Susan (Eva Green).
Eva Green és Ewan McGregor
Szerelmük épp akkor szökken szárba, amikor a járvány felüti a fejét: a lappangási idő alatt az emberek depresszióba esnek, hogy aztán pár nappal később arra ébredjenek, hogy nem éreznek többé illatokat. (Minden érzék elvesztését egy tombolás előzi meg – mielőtt az ízlelés odaveszik, az emberiség féktelen zabálásba kezd; mielőtt megsüketül, őrjöng és üvöltözik még egy sort, hogy utoljára kiélhesse az érzékszerv adta lehetőségeket.) Miközben a „híradósra” hangszerelt montázsokban azt láthatjuk, miként terjed a járvány világszerte, szerelmespárunk ugyanezt a folyamatot intim közelségből mutatja be: ők ketten sem kivételek, sőt kvintesszenciái a helyzetnek. A szerelem, különösen az érzéki szerelem az öt érzékszerv orgiája: a kedvesünk látványával, illatával, ízével, tapintásával ugyanúgy nem tudunk betelni, mint azzal, ha a hangját halljuk.
És a párnak, ahogy minden embernek, ugyanúgy hozzá kell szoknia ahhoz, hogy nem érez szagokat vagy ízeket többé. A rendszeres időközönként az eseményeket kommentáló narrátor egy ponton megjegyzi, hogy az illatok hiányához egy idő után ugyanúgy hozzászokott az emberiség, ahogy az ízek nélküli világhoz – a „járvány” olyan metafora a filmben, amelyet többféleképpen is magyarázhatunk. Tombolása lehet a darwini „survival of the fittest” bemutatása, vagyis az evolúció folyamatának ábrázolása: aki képes a megváltozott körülményekhez alkalmazkodni, hallás és látás nélkül is életben maradni, az a leginkább életre való. Ha az emberiséget mind egy szálig maga alá gyűri az ismeretlen vírus, ugyanolyan kihalásra ítélt faj vagyunk, mint annak idején a dinoszauruszok. De értelmezhető a ragály akár az öregedés metaforájaként is: az érzékszerveink idővel elgyengülnek, egymás után mondják fel a szolgálatot, a kötődésünket a világhoz fokozatosan veszítjük el, és végül beköszönt a teljes sötétség. A párhuzamok keresése közben talán a virtuális világ felett gyakorolt kritikát sem kerülhetjük ki: a Hétköznapi pár azt mutatja be, hogy hová jutunk idővel, ha az emberek közötti mindennapi érintkezésben az érzékszerveink egy része háttérbe szorul.
Ewan McGregor (A képek forrása: PORT.hu)
Nem véletlen az sem, hogy éppen egy szakács és egy epidemológus a főszereplő szerelmes pár. Michael maga a megtestesült materialitás, akinek minden csapás után újra ki kell találnia a szakmáját: a vendégek az ízlelésük elvesztése után már „csak” csevegni járnak az étterembe; ám a gasztrokritikus legalább ilyen kreatívnak bizonyul, amikor a Michael által elkészített ételek textúráját és hőmérsékletét méltatja a cikkében. Susan, szerelmével szemben, az eszmék, a képletek elméleti világából érkezik az érzékek birodalmába, pechjére épp akkor, amikor egy egész fajnak kell lemondania ezekről.
A két főszereplő színésznek hála (McGregor még mindig generációjának az egyik legnagyobb tehetsége, akinek méltó párja a moziban a visszafogott, melankolikus Eva Green), a Hétköznapi pár szerelmes filmként is működik. A közeledést, a távolódást, az intimitást, a bizalmat és annak elvesztését két kiváló színész teszi hitelessé, akik ráadásul nagyon jól állnak egymásnak.
