Ha egy elbeszélésben könyvet írnak, egy képen képet festenek, esetleg egy filmben filmet forgatnak, az egyszeri kritikus, elmélész vagy bölcseleti szakértő elégedetten felsóhajthat: megvan a mise en abyme, nagy baj nem lehet, a kép a képben tükrös szerkezete mindig izgalmas. Icíar Bollaín filmjében nem is kell sokat keresgélni, a rendező nem vacakolt, rögtön központi cselekményszállá tette a történeten belüli forgatást. Szerkezetileg van itt belső elbeszélés, önmagát tükröző narratíva, oszcilláló idősíkok, és minden, ami szem-szájnak ingere, valahogy mégis hiányzik belőle a szellemi vibrálás. Bollaín ugyanis annyira megmondja a tutit, hogy közben elfelejti gondolkozni hagyni a nézőt.
A történet Bolíviában játszódik, ahol spanyol filmesek készülnek Kolombusz-filmet forgatni. A kezdő képsorok in medias res a nyomorúságos körülmények közt élő indiánok közé kalauzolnak, akik némi munka és a család életben maradását jelentő pénz reményében ácsorognak hosszú sorban a castingra várva. Itt találkozik a lírai lelkű rendező, a gyakorlatias producer és a nép jogáért küzdő indián, azonnal kirajzolva a film egymásnak feszülő erőit és az alapkonfliktust. Az európaiaknál van a pénz és a hatalom, az őslakosok viszont sokan vannak, és nem restek megküzdeni a jogaikért. És bár hőseink felett egy helikopter óriási keresztet röptet, már a főcímbe beúsztatva a hódítás ősi szimbólumát, máris sejthetjük, hogy azért itt is a víz lesz az úr, és szimpatikus rézbőrű barátaink nem hagyják csak úgy kisemmizni magukat.
 Jelenetek a filmből |
A víz uralma pedig nemcsak metaforikusan van jelen a filmben, hiszen a történet a 2000-ben valóban megtörtént, a hiányos vízellátás miatt kirobbant cochabambai összecsapást dolgozza fel. A vízszolgáltatás privatizálásával a helybéliek víz nélkül maradtak, ami erőszakos összecsapásokhoz vezetett. A film párhuzamosan görgeti előre a konfliktus és az épp forgatott spanyol hódítás pillanatait, minduntalan összejátszatva egymással a kortárs és az ötszáz évvel ezelőtti eseményeket. Az indiánokat rabszolgamunkára fogták akkor is és most is, a gonosz fehér emberek kizsákmányolók voltak akkor is és most is, az őslakosok pedig hősiesen lázadtak akkor is és most is. A napnál is világosabb az összefüggés, a kérdés csupán az, hogy miért kell mindezt ennyit sulykolni. Talán azért, hogy a film kényelmesen végigsorjázhassa az ilyenkor szokásos közhelyeket: a telefonba, nevetgélve megemlített „fucking two dollars” jövedelmet, válaszként a sértett-büszke indián szempárt, az indiánokat állatnak tituláló, fehér öltönyös, dél-amerikai politikust, na meg a máglyáról a feszületre köpő indián főnök képét.
A párhuzamnak ugyanakkor vannak megkapó pillanatai, amelyek akkor következnek be, amikor a korok hirtelen összeérni látszanak. Az olvasópróbán is széles gesztusokkal játszó, Kolombuszt alakító színész (Karra Elejalde) a catering pultnál szolgálatkészen álló indián nő füléből veszi ki az arany ékszert, nagy átéléssel alakítva az aranyéhségtől fűtött konkvisztádort. A nő pillantása zavart, a két ember nem beszéli egymás nyelvét, bár mindkettejük anyanyelve a spanyol. Egy másik jelenetben az őslakosokat védő pap prédikációját próbálja a stáb. A rögtönzött templom körül a jelenetükre váró indián statiszták figyelnek. A lelkes beszéd az indiánok jogait hangsúlyozza, az egyházfit alakító színész teljes odaadással szónokol, az őslakosok mindeközben érzelemmentesen, baljós szenvtelenséggel figyelik a jelenetet. A kultúrák közti feszültség, az egymás meg nem értése finoman, csupán rezdülések és zavart pillantások által mutatkozik meg, mégis jóval kifejezőbb, mint a nagy ívű, szótagolva megmagyarázott párhuzamok.
 Középen: Gael García Bernal (A képek forrása: PORT.hu) |
A film szájbarágós hangulatát erősítik a fő karakterek, amelyeknek kidolgozása nem sikerült kifejezetten cizelláltan. Gael García Bernalt láthattuk már szociálisan érzékeny latin-amerikai forradalmárként (Che Guevara: A motoros naplója). Szegényekért aggódó, átszellemült eszköztárát nem volt nehéz leporolnia a filmet rajongva készítő rendező szerepéhez. Luis Tosar a kezdetben pénzéhes, de folyamatosan javuló producer karakterét alakítja a jellemfejlődés klasszikus toposzait sorjázva.
Jóval izgalmasabbnak ígérkezik a Juan Carlos Aduviri által alakított karakter, már csak azért is, mivel szerepe a történet szerint duplikálódik. Egyrészt ő Daniel, a cochabambai „vízi háború” frontembere, másrészt a forgatott filmben ő alakítja Hatuey-t, a spanyolok ellen lázadó indiánt. Aduviri arca olyan lehengerlően karakteres, hogy ha nem csinálna semmit, akkor is nyert ügye lenne. A színész viszont ezen túl megajándékoz minket átható tekintetével is, amely akkor a legerősebb, amikor szerepe szerint épp egy szót sem tud belőle kihúzni az őrjöngő producer.
Talán kár is megemlíteni, hogy mi, magyarok már megint egy másik filmet kapunk, lévén a címnek, Ismeretlen föld, az égvilágon semmi köze nincs az eredetihez, de még csak a filmhez sem. También la lluvia (Even the Rain), vagyis a Még az esőt is fordítású cím ugyanis jóval figyelemfelkeltőbb. A mondat befejezetlenségével érezteti a filmben is elhangzó felsorolást, amelyben hősünk előszámlálja, hogy mi mindent vettek már el az indiánoktól, s most még az esőt is megtagadják tőlük. Az esőért, a vízért való küzdelem magáért az élethez való jogért zajlik – ötszáz évvel ezelőtt ugyanúgy, mint napjainkban. És ugyanez a víz – legalábbis a film szerint – arra is képes, hogy közös nyelvet adjon a különböző kultúráknak.