Vázsonyi János

„Oly kort élünk, hogy olcsó a papír, mindenki versel, sőt jó verset ír”- írta Weöres Sándor jóhéhány évtizede. Azóta a papír már nem olcsó, ellenben újrahasznosított, helyette azonban a monitor is megteszi. Persze, csak ha olvasni vágyunk – verset számítógépbe írni egyelőre blaszfémia. De ami késik, az tudvalevőleg már úton van – és ezért talán még Weöres Sándor sem haragudna. Ő egyébként valószínűleg égi díszvendégként vett részt a Műcsarnokbeli eseményen, versekbe bódult tudatalattinkban időről időre adásba került az ő cinege-hangja is. Ahogy lehetetlen volt nem emlékezni Pilinszky hangjára, miközben a kortársak egymásnak adták a mikrofont.

A világesemény megálmodója egy amerikai költő, Michael Rothenber­g, aki a műsor közben élőben jelentkezett Kaliforniából, üdvözölendő a magyarországi eseményt, mely a sajtóközlemények szerint a legnagyobb szabású volt a Bahamáktól Mongólián át Zimbabwéig több mint 650 helyszínen, egy napon és hozzávetőleg egy időben zajló felolvasások sorában. Az este magyar főszervezői és házigazdái, Gyukics Gábor, Nagy Gabriella és Bárdos Deák Ágnes 110 költőt és előadót vettek rá, hogy olvassák fel, énekeljék vagy táncolják el műveiket. 

Hazánk a költők paradicsoma, a lánglelkű váteszektől a teliholdnál magányosan sóhajtozó poétákig széles a skála – A valóságon túlinak reménytelen ostroma mindez, hogy ismét csak Weöres Sándort hívjuk segítségül, ha mindenáron magyarázatot kívánunk a jelenségre. Mind a valóságon túli, mind a reménytelenség otthonos fogalmak errefelé, már a műfaj magyar elnevezése is árulkodó. Míg a vers szó a versus, azaz a fordulat, a visszatérés fogalmával a ritmikát hangsúlyozza, a költészet kifejezés a fikcióra utal. Az pedig elfogulatlanság nélkül állítható, hogy ez a rokonság nélküli, idegen füleknek és agyaknak felfoghatatlan képletekkel operáló nyelv, a magyar, különösen alkalmas képpé transzformálni a szót. A szómágia szóorgiába torkollik, és csak a fent említett nyelvi elszigeteltség okozza, hogy a magyar költészet nem váltotta meg a világot.

Juhász Ferenc

A változás, ki nem mondott értelemben a megváltás volt a mottója a rendezvénynek – az a változás, amit Mahatma Gandhi úgy fogalmazott: „Te magad légy a változás, amit látni akarsz a világban!” A 100 Thousand Poets for Change filozófiája az esemény website-ján (ide kattintva – a szerk.) arra hívja fel a figyelmet, hogy úgy tűnik, mintha a globális információáramlás csak a negatív kulturális, politikai és gazdasági fejleményre vonatkozna. Az elmúlt évekre minden eddiginél erőteljesebben jellemző lett, hogy egymást alig ismerik azokat az alkotók, akik a már lebomlófélben lévő országhatárokon innen és túl gondolják és teszik ugyanazt. Pedig a lehetőség a megosztásra szinte korlátlan. A rendezvény ezt a lehetőséget használta ki, a felolvasások az interneten követhetőek voltak, sőt, a magyar honlapon olvasható bejegyzésekből az derül ki, hogy akusztikailag élvezhetőbbnek bizonyult a virtuális formátum.

Való igaz: kényelmetlen székeken fészkelődve tíz órán keresztül nyitott füllel és elmével átadni magunkat a mégoly megindító taktusoknak is – embert próbáló feladat. Feltehetően nem is sokan vállalkoztak rá, bár érdekes lenne megtudni, volt-e ilyen elszánt érdeklődő. Karosszékben hátradőlve, szőnyegen elterülve élvezni az internet előnyeit – ezzel semmiféle korábbi korszak dalnokai nem kelhettek versenyre. A Műcsarnokban összegyűlt hallgatóság mégis sok plusszal gazdagodott – és itt nem a helyben fogyasztható a pogácsára vagy a vörösborra kell gondolni. A saját érzéseiket, gondolataikat tolmácsoló alkotók rácáfoltak arra a sztereotípiára, hogy a költők hallgathatatlanul mondják verseiket. Vagy a költői produktum változott meg, és lett kevésbé klasszikusan formált, szabadabban interpretálható szöveggé, vagy maguk a költők váltak tehetségesebb előadókká. Mintha a műfaj ősi, őszművészeti jellege éledne újjá, amelyben a zene, szó és előadás együttesen hat. Sőt, láthattuk, hogy verset táncolni is lehet. A legérdekesebbek ebből a szempontból az idegen nyelven, fordítás nélkül előadott művek voltak. Sergio Ivan Tabeira hosszú perceken át tartó spanyol nyelvű „rap-parádéja” hatott, anélkül hogy egy szót is értett volna belőle a nézők többsége.

Ladik Katalin, a háttérben Acsai Roland. Fotó: Valuska Gábor – litera.hu (A fotók az esemény első órájában készültek)

A felhívás „egyéneknek szólt, akik pár percben bemutatják művészetüket minden ellenszolgáltatás nélkül, a köz érdekében”. Egyénekből pedig sokfélét láthattunk, ami szintén a személyes részvétel előnyei közé tartozott. Álmélkodhattunk, hányfélék a költők: csíkos manager-ingestől csíkos pizsamásig, laza alternatívtól hagyományőrző igricig, copfostól kopaszig, öltönyöstől bakancsos rövidnadrágosig mindenkinek sikerülhet. A hölgyek a felsorolásból méltánytalanul kimaradtak, érdekes módon ebben a műfajban a férfiak mintha több gondot fordítanának a külsőségekre.

A lényeg persze a tartalom. Abban az országban, ahol a középiskolákban ritka esetben jutnak el érettségi előtt a kortárs költészetig, a diákok többségének pedig már Petőfinél elakad a lemez, felbecsülhetetlen értékű egy olyan este, ahol megállás nélkül kortárs versek szólnak. Sokak véleménye, hogy az irodalom oktatását ideje lenne kronológiailag megfordítani, és legalábbis a huszadik századdal kezdeni – akkor talán több esély lenne arra, hogy az érettségizetteknek nem az Anyám tyúkja marad az egyetlen kívülről idézhető versélményük. A negyvenesek legalább az Öreg néne őzikéjét fújják.

Nem reménytelen a dolog, az interneten fellelhető számtalan versblog azt bizonyítja, hogy lenne a versre kereslet. Talán csak az új médiumot kellene megtalálni, hogy a szó ismét rezonáljon a lélekben – az ugyanis kétségtelen, hogy a felnövekvő generáció menthetetlenül kezd leszokni az olvasásról. A szükséglet azonban örök, és a hasonló kezdeményezések felhívhatják a figyelmet arra, hogy kielégíthető az új analfabetizmus nem túl távoli korszakában is. Sőt, ott lesz csak rá szükség igazán.

Kínunkon nincs diadal,
szeretni gyenge a lélek,
s a halál-messzeségektitka se szűnhet.
Itt csak a dal, csak a dal
szent, örök ünnep.

(R. M Rilke: Szonettek Orpheushoz, 19.)