NEM HÍMEZ, DE HÁMOZ

Csurka István: Eredeti helyszín / Karinthy Színház
2011.09.27.

Immár bő két évtizede annak, hogy közéleti ténykedésével Csurka István zárójelek közé, sőt jószerint törlésjel alá rekesztette életművét. Az Eredeti helyszín a hetvenes évek óta sokat veszített a vonzerejéből, de legalább valóban Csurka írói munkásságának része. LÁSZLÓ FERENC CIKKE.

Mertz Tibor
Mertz Tibor

Miért rosszak a magyar filmek? – tette fel a kérdést címében Fejér Tamás 1964-es (amúgy szintén kevéssé sikerült) filmje, amelynek forgatókönyvét a szárnyait bontogató Csurka István jegyezte. Legelső pillantásra ugyanezt a kérdést boncolgatja az először a hetvenes évek közepén, egész pontosan 1976 januárjában, a Pesti Színházban bemutatott Eredeti helyszín is, ám a képlet épp egy tétellel összetettebb ennél. Merthogy az Eredeti helyszín, a forgatási színhelyül kibérelt nyárspolgári lakással, az oda betelepülő forgatócsoporttal, a végletesen alkalmatlan rendezővel és a kiszolgáltatott színészekkel, s hozzá a saját konyhájukat gebines büfé gyanánt működtető vendéglátókkal, éppúgy nem puszta filmes sztori, ahogyan a tragikomédia szomszédságában keletkezett Túrógombóc sem szimplán a rádió pökhendijeit pellengérezi. Nem, az Eredeti helyszín nyilvánvalóan maga a korabeli Magyarország, ahol kivétel nélkül mindenki benne van a buliban, ahol a kontraszelekció üli torát, s ahol a karrier az elaljasodással válik egyenértékűvé.

A fenti, nehezen megfejthetőnek éppen nem tekinthető parabola szolgáltatja az eszmei mondanivalóját a Karinthy Színházban most újra elővett Csurka-darabnak, ám az eltelt három és fél évtized jócskán megkoptatta az 1976-ban, meglehet, erősen áthallásosnak alított szöveget. „Érzésem szerint a forradalom előtt is lehet gondolkozni, meg a forradalom után is. Forradalom előtt van a forradalmi gondolkodás, forradalom után pedig a gondolkodóan forradalmi gondolkodás. Más szóval, ebéd előtt is más, meg ebéd után is más…” Mi tagadás, az ilyesforma részletek 2011-ben vajmi kevéssé hatnak a közönségre, s mintha a játszó személyek sem mindig éreznék, hogy hova is vág egy-egy gesztusokkal körülsatírozott tételmondatuk. Ámde furcsa módon tán még problematikusabbnak bizonyulnak a máig desifrírozható üzenetek, mivel ezek hallatán rendszerint a kemény, de azért még mindig nem őszinte publicisztika zsánerére ismerhetünk: mintha a darabban megfilmesítendő modern népszínmű, az „anekdota – hámozva” maga is némi hámozással kerülne elénk. Általánosságban: mintha a bátorság és az őszinteség nem vágna minden ponton egybe Csurka írói életművében.

Zsurzs Kati, Lippai László és Egri Márta (Puskel Zsolt fotói, forrás: port.hu)
Zsurzs Kati, Lippai László és Egri Márta. Fotó: Puskel Zsolt - PORT.hu

Ezek után tán nem meglepő, hogy a 2011-es bemutató működőképesebb vonulatának a filmgyártás (belterjességében is szórakoztató) szatirizálása és a jellemhumor bizonyult. Merthogy Csurka vitán felül jól ismeri közegét, képes élő szerepeket meg hatásos „riposzt – parádriposzt” párbeszédeket írni, s persze epében gazdag humora is üzemel. Így válhatott kisebbforma jutalomjátékká Mertz Tibor számára a minden filmjét az asszisztensével megrendeztető, önző filmdirektor, a „kapitány” figurája: hisztérikus váltásaival, zajosan semmitmondó lózungjaival és gyerekesen gonosz pojácatempójával, harsogásba menekülő létválságával. S így lett élményszerűvé a két, instrukció híján háborgó filmszínésznő (Örömanya I. és II.) megformálása: a Sulyok Mária tragikai alkatára és civil méltóságára írt szerepben itt-ott elveszni látszó, de azért így is erős tartást sugárzó, okos Egri Márta, valamint a neki együttérzőn-gonoszkodón kontrázó, s igazán pazar ütemérzékű Zsurzs Kati játéka.

Böhm György egészében ügyes, a retró oltárán mindössze két-három táncdalrészlettel és egy tüntetően lóbált Centrum-szatyorral áldozó rendezése érezhetően a komédia irányát és a lokális értelmezés humorát kultiválta. Ebben a közelítésben az előbb kizsákmányolt, ám tiszta, majd romlott, de sikeres rendezősegéd, Szerdahelyi Kis kvázi főszerepe kevés lehetőséget kínált a becsülettel küzdő Sághy Tamásnak. Ellenben a jó és rossz kompromisszumok lógónyelvű robotosaként felléptetett Gyártásvezető erős karakterfiguraként lélegezhetett, piheghetett és háboroghatott Lippai László alakításában. Míg a filmgyári vezér, Böröczker elvtárs szerepében Balikó Tamás az elzsírosodott rendszer bővérű paródiáját mutatta: távol a káderszerepében is elegáns, s a figurára utolsó estéit áldozó Somogyvári Rudolf ravaszkás közhely-offenzívájától, de azért így is erős körvonalú csúcskádert rajzolva.

A Karinthy Színház előadása tehát derekasan tartja magát, s csak a túlírt és mindent végképp túlmagyarázó harmadik felvonásban veszít a tartásából. A készülő film utolsó jelenete felett háborúzó régi és új kapitány jószerint együtt küzd a közönség apadó figyelméért, s az egymást követő hamis darabzárlatok sorát szemlélve már az sem kínál érdemi elégtételt a néző számára, hogy az ifjú Babicsek Bernát (Vőlegény) végre előkaphatja tangóharmonikáját. 

Vö. Bóta Gábor: Magyarország posványos közállapotai 
Tarján Tamás: Az idő vasfoga 

Szerző: László Ferenc
Rendező:  Böhm György
Díszlet:  Bátonyi György
Jelmez:  Kemenesi Tünde
Művészeti vezető:  Karinthy Márton
Szereplők:  Mertz Tibor,  Sághy Tamás,  Egri Márta,  Zsurzs Kati,  Németh Gábor,  Kiss Gábor,  Hábermann Lívia,  Babicsek Bernát,  Balikó Tamás,  Lippai László,  Náray Erika,  Peczkay Endre,  Barabás Richárd,  Szirtes Balázs,  Zsolnay András
Megjegyzés:  az NKA által nem támogatott

Kiemelt ajánlónk

Augusztus 31-ig látogatható a Czóbel Béla életmű-kiállítás a MűvészetMalomban, Szentendrén. Kritikánkat itt olvashatják.

Tovább a cikkhez
Port.hu