Talán mindösszesen négy alkalommal és csupán néhány másodpercre egy vonóstéma zendül föl a legújabb Dardenne-film képsorai alatt, egy meg-megtorpanva felfelé ívelő, fenséges részlet Beethoven ötödik zongoraversenyének adagio tételéből. Ízlésesen tartózkodó kísérete ez a szívszorító történetnek, ám jelzésszerűségében is súlyos és újszerű mozzanat, a belga rendező-fivérek életművében eddig példa nélkül való.
Elvégre ezek a nézői érzelmeket fokozó és elmélyítő harmóniák, amelyek hol egy kétségbeesett, riadt ölelést, hol egy hosszú, magányos biciklizést, s mindahányszor fordulópontokat követő, telített pillanatokat festenek alá, fölöttébb klasszikus szerepben figurálnak – minden visszafogottsága ellenére is hagyományos értelemben vett kísérőzenét élvezhetünk tehát, ami a Dardenne-testvérek következetesen lecsupaszított univerzumában valóssággal otromba gesztusnak mutatkozik, végső soron pedig a közelítésmódjuk elmozdulása felé mutat.
A Cannes-ban másfél évtizede közmegbecsült Jean-Pierre és Luc Dardenne jelentékeny dokumentumfilmes gyakorlat után tért át a fikciós művek terepére, s a Liège körüli iparvidék vigasztalan munkásairól regélő filmjeiket a legnevesebb francia filmhagyományok folytatóiként fogadta a kritika. A páros előképzettségét sokban hasznosító, ízig-vérig valóságközeli drámák ugyanis nem csupán a modernizmus szociorealista irályába voltak beilleszthetőek, de legalább annyira mutatkoztak a makulátlan presztízsű filmaszkéta, Robert Bresson munkái örökösének – hiszen úgy az árulás és a hűség témáit faggató Az ígéret és Rosetta, mint a fia gyilkosát nevelő ács keresztény allegóriája, A fiú jócskán elszegényített művészi eszközökkel igyekezett elrugaszkodni a moralizálástól és a társadalmiságtól.
 Jelenetek a filmből |
A spirituális tartalmak felé nyújtózkodó minimalizmus alighanem A fiúban ért a csúcsára, ahol a dogmás tapintású, jószerint csak közelképekben fogalmazó kézikamerázás és a csontig csupaszított történet roppant drámai erővel talált egymásra – ám Dardenne-ék szemlélete lényegében azóta sem változott, amint azt az utóbbi idők egységes színvonalú munkái bizonyítják A gyermektől a Lorna csendjéig.
A Srác a biciklivel sem szolgál megrázó erejű, látványos újdonságokkal. Az újfent munkásközegbe helyezett cselekmény középpontjában egy nevelőotthonban élő kiskamasz srác, Cyril (Thomas Doret jelenléte végig lenyűgöző) áll, akit egy aranyszívű fodrásznő, Samantha (Cécile de France) fogad magához, miután az életét szomorú kuktaként újrakezdeni próbáló huszonéves apa (a Dardenne-állandó Jérémie Renier) a fia szemébe mondja, hogy többé nem akarja látni. A biciklijébe kapaszkodó kissrác mindennek következtében a helyi drogdílerben találja meg az apapótlékot – s ez persze borítékolhatóan a legkomorabb irányba lendíti a sztorit, aminek fényében pedig kivált az a meglepő, hogy a Dardenne fivérek végső soron milyen kicsattanó hittel és optimizmussal kanyarítják a bűnözésbe keveredő kissrác melodramatikus mozzanatokban gazdag históriáját. Hiszen nem csupán a talányossága miatt különösen erőteljes zárlat tudósít csodaszerű eseményekről, de a fiút minden különösebb indok és motívum nélkül magához fogadó fodrász tettei is jócskán túl vannak a hétköznapi világ törvényein – alulírt, légies és súlytalan figurájában valósággal a nagybetűs jóság testesül.
 A képek forrása: PORT.hu |
Ám az a redukció, mely alkalmasint a banálistól igyekszik eloldozni Cyril és Samantha történetét, ezúttal kevéssé látszik gyümölcsözőnek. Az apa vagy Samantha leegyszerűsített reakciói olykor nem csupán lélektanilag hiteltelenek, de gyakran leginkább a szerzői önkény következményeiként számolhatók el – amikor pedig Dardenne-ék a Samantha és barátja közötti konfliktust igyekeznek minél sűrűbben és szimplábban elmesélni, az egész egyszerűen nevetséges hatást kelt („Ő vagy én?” – kérdezi rezignáltan a rendetlen gyereket elviselni képtelen férfi, „Ő” – jön a blazírt válasz). Nem beszélve arról, hogy a fodrásznő karakterrajzának árnyalása híján a nevelőotthonból érkezett fiúval való kapcsolata felettébb statikusnak tűnik, s nincs benne semmi abból az ambivalenciából, ami Az ígéret vagy A fiú párosait oly izgalmassá tette. Mert hiszen Samantha azután is rezzenéstelenül ölelgeti Cyrilt, miután az megszúrta egy késsel, majd két embert leütött – s hogy mindezt elfogadjuk, ahhoz majd’ annyi jóindulatra van szükség, mint amennyivel ez az asszony rendelkezik.
Mindennek köszönhetően a Srác a biciklivel minden látványos erénye (mint a magabiztos rendezés vagy a tiszteletre méltó színészi nekibuzdulások) ellenére is jócskán elmarad a Dardenne-életmű élvonalától, s olyor kifejezetten frusztráló pillanatokkal szolgál. Pedig sok tekintetben a leginkább közönségbarát darabnak tetszik – hiszen a melodramatikus sztorikat kusza vizualitással ellenpontozó előzményekhez mérve tisztább és klasszikusabb stílussal mesél, ráadásul meleg tónusú, vonzó képekkel dolgozik, a hangsávon pedig olykor Beethoven is felcsendül. Ám a Srác a biciklivel éppenséggel azt bizonyítja, hogy az efféle hatáselemek vajmi keveset érnek, ha a történetvezetéssel adódnak gondok – márpedig a korábbi darabok ezen a téren sokkal jobban muzsikáltak.