Szuperkúl, stílusos, korszakos, orgazmikus – olvasom az elragadtatott kritikákban egyfelől, miközben az ellentábor váltig állítja: a Drive – Gázt! nem több egy jól megcsinált, a nyolcvanas évek retro-fílingjét meglovagoló B-filmnél, olyan heist movie, amiből sokat láttunk már.
Tény, hogy az. Ám az is igaz, hogy nem tucatáru. A dán rendező, Nicolas Winding Refn nem véletlenül hozta el érte idén Cannes-ban a legjobb rendezőnek járó díjat, méghozzá egy olyan mezőnyben, amit Pedro Almodóvar, Terrence Malick vagy Lars von Trier neve fémjelzett. A film zsánerfilm, de – ha létezik egyáltalán ilyen – egzisztenciális zsánermozi, uram bocsá’ művészi heist movie. És valószínűleg épp ezért a kettősségéért fogják imádni vagy módfelett unni majd a nézők: annak, aki egy csavaros akciófilmet vár, túl sok lesz benne a lassítás, vagy a felülről fotózott, az éjszakai Los Angelest mutató nagytotál. Aki viszont azt hiszi, hogy a rendező valami eredeti szerzői filmmel rukkolt elő, szintén csalódni fog: a távol-keleti mozikban már régen kitalálták, hogy a véres, brutális akciójeleneteket akár lírai zenével is alá lehet festeni, és a „hallgatag szőkét” is ismerjük már a spagetti westernekből.
 Ryan Gosling és Carey Mulligan |
Hogy a főszerepet, a név nélküli sofőr karakterét, aki napközben autós kaszkadőr, éjszakánként pedig gengsztereknek dolgozik, Ryan Gosling játssza, már önmagában meghatározza a Drive – Gázt! atmoszféráját. Gosling nem egy macho, és azt sem mondhatjuk rá, hogy egyezményesen jóképű, ám van benne valami jó értelemben vett érzékenység, megfejtésre váró misztikum, ami miatt akárhányszor csak megjelenik a vásznon, mindig magára vonja a figyelmünket. Ő az Edward Norton-féle „szomszéd fiú”, akit többször kell látni ahhoz, hogy rácsodálkozzunk, de akinek a varázsától – amint nyomot hagyott bennünk – csak nehezen szabadulunk.
A kaszkadőr, akit Gosling alakít, igazi „geek”, szakmájának minden csínját-bínját tökéletesen ismerő profi, egy „műszaki zseni”, aki autószerelőként ugyanúgy a legjobbak között van, mint technikás versenyzőként, rettenthetetlen kaszkadőrként vagy az utcát jól ismerő sofőrként. És épp ez a „geekség”, a gépek iránt érzett szenvedély teheti generációs ikonná a figurát, no meg a film stílusát meghatározó nyolcvanas éveket idéző retro-fíling, amit a rendező a szintipopos filmzenétől, a neonrózsaszín betűtípust felvonultató főcímen át, egészen a főszereplő fényes, szatén steppelt dzsekijéig sűrűn megidéz.
És hogy miért épp a nyolcvanas évek? A személytelen, hideg metropoliszhoz, a többsávos sztrádákon gördülő gépkocsikhoz, mi is illene jobban, mint ez a szintetizátor alapú, monoton, középtempójú gépzene. Sőt a félig gép, félig ember, a kemény maszkulinitást és a feminin lágyságot ötvöző Goslinghoz – akinek lényegében az autó az attribútuma – is kiválóan passzol.
 Carey Mulligan (A képek forrása: PORT.hu) |
A történetben – ahogy a noirokban az már lenni szokott – a szerelem és a halál jár násztáncot (talán nem véletlen, hogy épp az a zodiákus, nevesen egy skorpió képe díszíti a főhős dzsekijét, melyet ezzel a két fogalommal szokás összekapcsolni; igaz, a mintára a Skorpió és béka meséjével egy másik magyarázattal is szolgál a film). Sofőrünk páncélján – akit addig sem a főállásban végzett életveszélyes munka, sem a mellékjövedelem, a „falazás” nem hozott különösebben lázba – akkor kezdenek repedések mutatkozni, amikor megismerkedik az új szomszédnővel, Irene-nal (Carey Mulligan) és annak kisfiával. A bimbózó románccal csak egy a baj, Irene-nek férje is akad, aki épp azelőtt szabadul a börtönből, mielőtt a l’amour szárba szökkenne. A sofőrről kiderül, hogy született grál lovag: hogy Irene és a kisfia életét megmentse, még abba is belemegy, hogy az utolsó balhénál, mellyel a férj az adósságait rendezné, falazzon.
A művészi brutalitással és rengeteg vérrel ábrázolt akció azonban balul sül el, így a sztori a heist movie-tól egy „egzisztenciális neo noirt” érintve finoman megindul a bosszúfilm irányába (jelzem, épp egy ilyen fordulatot láthattunk pár évvel ezelőtt Kim Ji-woon mozijában, a Keserédes élet című koreai filmben, melyben az alvilági bérgyilkosnak elég volt egy kedves női mosoly ahhoz, hogy nekimenjen a triádnak). Sok újdonsággal magyarán nem szolgál a rendező, a zsánerfilmek stíluselemeit azonban kreatívan tovább árnyalja. Az autós üldözésekre példának okáért mostantól már egészen másképp kell gondolnunk: középtempóban, meg-megállva, más autók takarásába elbújva is lehet egy akció-jelenet olyan feszült, hogy a néző valósággal csüng a vásznon.