Ljudmila Ulickaja: Imágó
2011.09.06.

Különös dolog történt: az eddig a női nem szószólójaként nyilvántartott Ljudmila Ulickaja a férfibarátságról írt könyvet. És nem is akármilyet! MOLNÁR ZSÓFI ÍRÁSA.

A Prológus alapján azt gondolná az ember, hogy az ismerős arcokkal megy tovább minden a régi kerékvágásban. Tamara, Galja és Olga, három kislány három különböző családban három különböző hanghordozású kiáltásra ébred azon a reggelen, amikor a rádió bemondta Sztálin súlyos betegségének hírét. 1953 márciusának elején vagyunk. A II. világháború vége felé született – Ulickaja-kortárs – nemzedék korai iskolásévei alatt.

A történet, helyesebben szólva a hol szorosan, hol lazábban egymásba kapaszkodó történetek füzérének vezérfonalát mégis három fiú, Szanya, Miha és Ilja, a mindenkit összekötő kapocs eseménydús – női mellékszereplőkkel azért bőven teletűzdelt – „kalandjai” adják. Az Imágó (eredeti címén: A zöld sátor) fejlődésregénynek indul, de később, a második harmadra ez az elhamarkodottan, első lendületből rákényszerített műfaji behatárolás egyrészt megalapozatlanná, másrészt feleslegessé válik. Nem is fontos. Az ágas-bogas cselekmény úgyis leráz magáról minden skatulyát. Ahogy az eleinte lineárisan múló idő is egyszer csak visszafordul, majd el-elkanyarodik. A szerkesztésben talán van rendszer, talán nincs, tulajdonképpen ez a legsúlyosabb dolog, amit az írónőnek kritikai éllel felróhatnánk, bár nem érdemes.

A művei elején Ljudmila Ulickaja általában szereti megfogalmazni a tételt, és ez itt sincs másként: a mottóban Paszternak Salamovhoz írott szavai jelölik ki, hogy a következőkben politika (ma már történelem) és erkölcs viszonyáról kíván értekezni. Elsősorban arról, hogy a véletlen- vagy sorsszerűen egymás mellé sodródó emberek hogyan állnak ki egymás mellett a „nehéz időkben”. Súlyos felvetés, és manapság elavult dolog moralizálni, de hát történeteket mesélni sem olyan nagy divat már...

A három nagyon más természetű és érdeklődésű fiú/férfi időnként akadozó, de megbonthatatlan, egész életen át tartó barátságának leírása során számtalan szereplő, kérdés, dilemma előkerül. Ahogy az is kiderül, hogy mennyit számít egy olyan tanár az ember életében, aki ilyen-olyan eszközökkel – jelen esetben moszkvai sétákkal és könyvekkel – kinyitja előtte egy (mesterségesen) zárt világ kapuit. A szamizdat évtizedei ezek, amikor a hazai kultúra termékeit csak rejtve, rengeteg kockázat árán, külföldről lehetett beszerezni. Amikor Paszternak vagy Nabokov nevét csak suttogva lehetett kiejteni. Kézről kézre jártak a vékony másolópapírra gépelt verseskötetek, regények és tudományos munkák olvasás vagy dugdosás céljából – és az emberi kapcsolatok alakulása szorosan egybefonódott a könyvek vándorlásával (l. például A kávéfolt című fejezetben). Ulickaja jól ismeri ezt az érzést, hiszen a hetvenes éveket maga is elsősorban olvasással töltötte, miután tiltott irodalom birtoklása és terjesztése miatt elveszítette a munkáját...

Iljában, Mihában és Szanyában elsősorban az értékrend a közös. Irigység nélkül osztoznak mindenen, beleértve a családjukat is: Szanya nagyanyja mindhármuk nagyanyja, Miha kislánya pedig egy kicsit Szanya kislánya is, hiszen születésekor börtönben ülő apját Szanya helyettesítette. Időnként vádolják egymást, vádolják önmagukat, szeretnek és megbocsátanak. Bár inkább csak másoknak. Patetikusan ható, nagy szavak ezek, de ha elkezdenénk sorolni a példákat, az feltehetően hosszúra nyúlna és terjengős idézetekbe torkollna. Hiszen Ulickaja igencsak tömör, a szempontokat gyakran megsokszorozó szöveget tesz le elénk kicsit több mint 600 oldalon... (Nem paradoxon ez?)

Ami még érdekes a könyvben, az maga az a (12. oldalon beharangozott) „filológiai játék”, amelynek segítségével a szerző végigvezeti az olvasót az orosz irodalmon a XIX. század nagyjaitól (Puskin, Tolsztoj) a kevésbé ismerteken (Herzen) keresztül és a kéz alatt terjedő gyöngyszemeken át egészen a XX. század végéig, nagyjából Venyegyikt Jerofejev Moszkva-Petuskijáig. Röpködnek a nevek, célzatosan sorakoznak az idézetek, ami talán nem csak a szlavistákat hozza lázba – akik a történet végére érve pironkodva a kimaradt művek felé nyúlnak a polcukon (példának okáért én már ki is készítettem a Luvers gyermekkorát) –, hanem „az orosz kultúrát illetően szűziesen tudatlan” (596.o.) közönség is kedvet kap a pótlásra, akárcsak az az amerikai nő, aki Szanyát névházasság útján végül Amerikába segíti. Az irodalmi hálószövés persze nem újdonság Ulickajánál, de itt a kultúrkincs bemutatása kiegészül a festészettel (Vrubeltől Kusztogyijevig) és a zenével (visszafelé, Schnittkétől Sosztakovicson át Bachig; és ezért az új vonalért L.U. köszönetet is mond a könyv végén barátainak), legendás előadókkal, nagy színházi pillanatokkal (azzal a bizonyos Hamlet-előadással a Tagankán Viszockijjal a főszerepben...). Az otthon maradt vagy kénytelen-kelletlen emigrációba kényszerült orosz értelmiség háta mögött határozottan izgalmas arcképcsarnok rajzolódik ki a díszletfalon. Egy egyszerre hátborzongató és „csodálatos korszak” labirintusába ránt magával ez alkalommal Ljudmila Ulickaja – érdemes követni, remek idegenvezető, színes, édes-bús mesékkel (?) „szórakoztat” minket Sztálin halálának pillanatától egészen az út végéig: 1996. január 28-ig, Joszif Brodszkij halálának napjáig, amit a főszereplők közül már csak a legvisszafogottabb Szanya érhetett meg...
 
 
További cikkeink Ljudmila Ulickajáról és műveiről:
 
Szerző:  Ljudmila Ulickaja
Cím:  Imágó
Fordító:  Goretity József
Kiadás helye, éve:  Budapest, 2011
Kiadó:  Magvető
Terjedelem:  628 oldal
Ár:  3990 Ft