Részletek a kiállításból (a képek adatai nem állnak rendelkezésre)

A Képek Európája – Európa képei című tárlat több szempontból is különleges időszakban látogatott el hozzánk. Első Európai Uniós elnökségünk záróeseményei közül az egyik legkiemelkedőbb fontosságú programként érkezett Budapestre, ráadásul épp azon a napon nyílt meg, amikor az olasz nép egységes állammá válását ünnepli. Ez 2011-ben a korábbiaknál is nagyobb jelentőségű nap: idén volt százötven éve, hogy létrejött a mai Olaszország, s így az ott született és onnan is induló tárlat budapesti állomása különleges jelentőséggel bír. Ennek itthon is tudatában voltak a szervezők, és feltételezhetően emiatt is került olyan kiemelt fontosságú intézménybe a kiállítás, mint a Magyar Nemzeti Múzeum. Egy ilyen felütés után minden, a kultúra és a történelem iránt érdeklődő ember számára érdekessé válhatott, miként fogalmazzák meg Európa közös kulturális és gazdasági hagyományait a szóban forgó tárlaton.

Én őszintén szólva nem is tudtam, hogy mire számíthatok majd. Abban sem voltam biztos, hogy egy kultúr- és gazdaságtörténeti kiállítás látogatója vagy inkább egy képzőművészeti kiállítás vendége leszek majd. Bár a kérdés egyértelműen a kiállítás anyagának megtekintése után sem dőlt el, ez csak egynek bizonyult a több nyugtalanító részlet közül.

Először is azt nem sikerült eldöntenem, hogy a tárlat kinek szól. Az alapvetően két nagy egységre bontható kiállítás első felében ugyanis igazából egy olyan történeti áttekintést nézhetünk végig, amely leginkább véletlenszerűen csapong a demokrácia kialakulásának áttekintése, a nagy európai egyetemek seregszemléje, az iparosodás, a gyarmatosítás és az EU történetének bemutatása között. Nagyon nagy jóindulattal mondhatnánk csak azt erről a részről, amit a kiállítás sajtóanyaga állít: „az európai gondolat és az egységes Európa történeti, politikai gyökereit; a tudás Európáját (a középkori egyetemektől az Erasmus programig); a kultúra Európáját és az európai kultúrát; a kontinens kommunikációs, ipari, mezőgazdasági, kereskedelmi útvonalait, hálóját mutatja be.”

Természetesen nem is gondolhatnánk azt, hogy az itt felsoroltak mindegyikét igazán szemléletesen és informatívan be lehetne mutatni. Akkor vajon miért próbálkoznak ennyi dolognak egyetlen, méghozzá igen kicsi helyre zsúfolásával? Még egy középiskolás számára sem túl informatívak a kiállítás első, történeti részben bemutatott szövegek, amelykhez a körülöttük lévő képek vagy csak érintőlegesen kapcsolódnak, vagy mind művészeti, mind történeti szempontból érdektelenek. Nem tudom, ki számára lehet következetes egy kiállítást  a demokráciáról szóló Periklész-idézettel és az ezt „illusztráló” antik görög épületekről készült fotókkal kezdeni, majd az Európai Unió megalakulásának történetével és a Tudás Európája címmel, a középkori egyetemektől az EU oktatási rendszeréig tartó bemutatással folytatni. Nem tudom, hogy az Akropoliszról és még néhány antik görög épületről kiállított fekete-fehér fotó kinek jelenthet izgalmas illusztrációt egy olyan, Periklésztől származó idézethez, amely a görög demokrácia akkori jelenében való egyedülállóságát és különlegességét taglalja. Persze nyilvánvalóan a periklészi gondolatok és az Akropolisz is fontos része az európai történelemnek és kultúrának, de a kiállítás egy közhelynek számító összekapcsoláson kívül nem ad semmit e két, az európai hagyományból nélkülözhetetlen elemhez.

A folyosószerű épülettraktusban továbbhaladva, hasonlóképpen az előzményektől, teljesen elütő témával folytatódik a kiállítás. A kultúra Európájától a kultúrák Európájáig nevet kapott rész az európaiak gyarmatokon töltött éveit, illetve az onnan később beáramló bevándorlók Európára gyakorolt kulturális hatását igyekszik bemutatni. Ez az első olyan kérdés, amely valódi és élő európai problémát boncolgat, vagy hogy egészen pontosak legyünk: boncolgathatna. A kísérő szöveg nem megy bele a téma kínosabb részleteibe, és jótékony távolból igyekszik érintőleges történeti leírást adni róla. Sajnos az unalmat egy-két szövegrészlet a szó rossz értelmében töri meg. A kiállítás szóban forgó részén például egy olyan kép közvetlen közelében olvasható az alábbi szövegrészlet, amelyen két európai nemes ül büszkén egy ghánai birtok teraszán, míg mellettük egy cselédként dolgozó helyi fekete férfi áll, kezében tálcát tartva: „A gyarmatosító jótékony vezetésével megvalósuló harmonikus egyetértést megjelenítő képek mellett láthatunk néhány, a birodalmi törekvések kegyetlen valóságát bemutató alkotást is.” A többi fénykép megtekintése után a ghánai életkép, a kiállítás rendezői szerint, egyértelműen a „harmonikus egyetértést” hivatott illusztrálni. Noha már maga a szöveg is több sebből vérzik, hiszen melyik gyarmatosítás során született „harmonikus egyetértés”, és melyik hódító érkezik a leigázandó földre „jótékony” szándékkal. Ez az álságos megközelítés különösen az állítólagos harmóniát megtestesítő európai nemeseket és a gyakorlatilag rabszolgasorsban álló ghánai felszolgálót ábrázoló fénykép megtekintésekor válik igazán abszurddá.

Sajnos nem ez az egyetlen öngól, amelyet a kiállítás európai mezben lő. A tárlat ugyanezen részén, a magyarázó szöveg vége felé, az alábbi mondatot olvashatjuk: „A cél az, hogy a kultúrák Európája egyre szélesebb körben terjedjen el, és sokaknak lehetősége nyíljon arra, hogy Jacques Derrida posztutátuma alapján elmondhassa: » többek között európai vagyok «. Azaz közben afrikai, homoszexuális, vagy bármi más…” Ebből az következik, hogy a szöveg írója nem tartja pl. a homoszexualitást európai dolognak, csak egy olyan identitásnak, amely mellett lehet valaki európai is. Persze vagyok annyira jóhiszemű, hogy ezt a bakit nem veszem szándékosnak, de néhány lelkesebb jogvédő szervezet sértésnek is veheti a fent idézett szöveget.

A tárlat következő etapja Európa gazdaságának történetét vizsgálja. Az ipari forradalmat illusztráló fényképek mellett a háborús életképek és több, a tematikához kapcsolható, mégis véletlenszerűen kiválasztott kordokumentum látható a huszadik század második feléből. Ugyanúgy találkozhatunk a Trans Europa Express 1957-es reklámjával, mint az Európai Atomenergia Közösség három elnökének, szintén ebből az évből származó fotójával. A képeket kommentáló szöveg ismét rejt negatív meglepetést. Eszerint ugyanis a háború utáni béke időszakát az országhatárok eltörléséért való küzdelemnek köszönhetjük. A szöveg szerint így tudta Európa valóra váltani álmát, és kiemelkedően erős gazdasággal megfelelni a globalizáció kihívásainak. Az ilyen kijelentések különösen most váltak ironikussá, amikor az államcsőd szélén álló Görögország mellett a kiállítás szülőhazája, Olaszország is a gazdasági összeomlás határa felé sodródott.

A tárlat első részének végén az európai kultúrát jellemző néhány képet válogattak össze, különösebb koncepció és kapcsolódási pont nélkül, viszont dicséretre méltóan jó érzékkel. Több olyan izgalmas képpel találkozhatunk, melyeknek történeti és immáron művészeti értéke is van. Ilyen például a montparnasse-i festőket és múzsájukat, Kikit ábrázoló fénykép, vagy a Cecil Beaton által készített Marlene Dietrich-portré. A néhány felüdülést adó fotó áttekintése után érkezünk meg a kiállítás második fő részét képező terembe.

A képek forrása: PORT.hu

Itt a komolynak szánt hangulat után megpihenhet a látogató, és az egyes európai tagállamok által összeállított „személyi igazolvánnyal”, a 27 európai tagállam négy-négy fotográfiával mutatja be saját magát a többieknek. E rész létrehozásában a kiállítás szervezése idején részt vett az Európai Unió minden országának egy-egy intézménye, hazánkból a tárlatnak otthont adó Magyar Nemzeti Múzeum. A kötetlenebb, kicsit faliújságszerűen kialakított terem – bár nem menti meg a kiállítást, mégis – egy olyan izgalmas adalékot jelent, amely még kreatívnak is mondható az első rész sivár világához képest. Jó és érdekes látni, hogy miként látják magukat az EU-s országok, és mindezt mely négy képpel igyekeznek kifejezni társaik felé.

Persze mindez a lényegen sajnos nem változtat, a Képek Európája – Európa képei tárlatnak sem művészettörténeti, sem művészeti, sem kultúrtörténeti hozadéka nincsen. Feltehetően egy olyan PR-fogás próbált lenni az Európai Unió részéről, amely segítheti az európai identitás terjedését a tagországok között. A kijelölt cél egy ilyen összeállítással azonban csak mérsékelten sikerülhet, ráadásul egy olyan, más célokra rendeltetett helyen, mint a Magyar Nemzeti Múzeum. Ott, ahol elvileg régészeti, történeti, művészettörténeti és néprajzi emlékeken keresztül ismerhetjük meg Magyarország múltját, kicsit furcsán mutat ez az európai tematikájú kiállítás. Valószínűleg hasonlóképp szokatlan lenne egy Széchenyi-kiállítás a Millenárison, ahova egyébként a Képek Európája – Európa képei című tárlat sokkal inkább illett volna.

A kiállítás 2011. augusztus 21-ig tekinthető meg.