Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

ÜGYNÖKREGÉNY

Andor Mihály: Szegény Micsinay. Egy besúgó élete
2011. júl. 10.
Szegény Micsinayt én is ismertem. Előnytelen külsejű fiatalember volt, nálam néhány évvel idősebb. Minden ellenzéki eseményen jelen volt. Költő volt, aki verseit mutatta nekem a Hungáriában. Nem tetszettek, de ő nem adta fel: azzal próbált megnyerni, hogy ’56 után WC-papírra írta a börtönben. RADNÓTI SÁNDOR ÍRÁSA.

Nagyon tiszteltem az ötvenhatosokat, de ezt a mentséget már akkor is szánalmasnak találtam. Közelebbi kapcsolatba nem kerültünk, őszintén szólva kicsit szánni való, kicsit viszolyogtató lúzernek találtam.

Most meglepődve olvasom a kiváló szociológus, Andor Mihály dokumentumregényében, hogy másokat – így Andort is – tudása, okossága, az ápolatlanságon is átderengő férfibája, s persze nem utolsó sorban 56-os hősi múltja megnyert magának. A hősi múlt azonban egy modern Háry János kitalációja volt, bár az igaz, hogy börtönbe került – nem fegyveres ellenállásért, s nem is történelmi léptékű futárszolgálatokért, mint fantáziálta, hanem néhány árva röplapért és egy gyerekes „összeesküvésért”. Ott aztán valószínűleg megtörték, s halála után besúgóként lepleződött le. Méghozzá szorgalmas és ambiciózus spicli lehetett; imponáló mennyiségű emberről jelentett – én is köztük vagyok.

micsinayAndor könyvével tehát a besúgó-legendárium gazdagodott. Ehhez tartozik Esterházy Péter – apjáról szóló – Javított kiadás című műve, Tar Sándor utolsó regénye (amelyből csak részleteket publikáltak, hatalmas csalódást keltve), valamint Tar lelepleződésének sokkja és az abból kibontakozott vita Kenedi János, Eörsi István, Tamás Gáspár Miklós és mások hozzászólásával. Nádas Péter Sacha Anderson kapcsán beszélt arról, hogy miképpen próbálták őt beszervezni. Ide tartozik egy elfelejtett félelmetes dokumentum, Szalai Pál szövegközlése legközelebbi barátjáról, aki évtizedeken át jelentett róla (Személyi követőm, Beszélő, 1999. szeptember), Friderikusz Sándor emlékezetes és megrendítő televíziós interjúja Bácskai Tamással, Molnár Gál Péter besúgó-jelentéseinek publikálása (amelyben az epébe mártott tollal író kritikus meglepetésre galamblelkű, jóindulatú és mentegető informátornak bizonyul). További nagy lelepleződések (például Csurka István, Szabó István), a hívek szabályszerű szolidaritásával („nem baj, Pista!”). Évfolyamtársam, Bódy Gábor. S természetesen a történettudományi és oknyomozó újságírói munkák egész sora (Gervai András, Kenedi János, Rainer M. János, Révész Sándor, Szőnyei Tamás, Tabajdi Gábor, Ungváry Krisztián és mások tollából).

Legendáriumnak nem azért nevezem a besúgó-történeteket, mert kételkedem a hitelességükben, hanem azért, amit Andor is érez és érzékeltet: van ezekben a leleplezésekben valami méltánytalan és igazságtalan. Mivel az egész még ma sem átlátható, mintha lottón húznák ki, hogy ki lepleződjék le; ki csak halála után, ki még életében. S még olyanok is vannak, akik azt gyanítják, hogy néha manipulálják a lottógépet. Továbbá – teszi fel a kérdést Andor is – a tartók leleplezése miért nem olyan szenzáció, mint az ügynököké. Még továbbá az ügynök, informátor, társadalmi munkatárs (tm.), társadalmi megbízott (tmb.) kategória csak azt írja le, hogy valaki valamikor valamit aláírt. E fölött nehéz ítéletet mondani olyan embernek, aki ilyen helyzetbe nem került. Minden azon múlik, mit tett ezután.

Micsinay – vagy ahogy mi ismertük: Mikes Tamás (1968-ban változtatta meg nevét) – úgy látszik, teljes öntudattal volt ellenzéki is, besúgó is. Andor meggyőző pszichológiai rekonstrukciója szerint olyan szubsztancia nélküli ember lehetett, aki mindig és mindenütt az elismerést kereste. Ebből származott a szó szoros értelmében halált megvető mitomániája is. Amikor 1959-ben, tizenkilenc éves korában letartóztatják, kéretlenül olyan dolgokat vall be (fegyveres harcot ’56-ban, szovjet katonák megölését, tankok felrobbantását), amelyekért kötél járt volna, de ’56 után az ilyesmit ki kellett érdemelni – ha mással nem, egy fényképpel, amelyen valaki fegyverrel látható –, s a kihallgatók minden jel szerint fölismerték a teljesen alaptalan konfabulációt. Saját kis ügyében is növelni akarta a maga szerepét; I. rendű vádlott szeretett volna lenni, VI. rendűként indult, s képzelhető, milyen frusztráció lehetett neki, hogy XI. rendűvé süllyedt. Így is öt évet kapott.

A csalódás, a sikertelenség egész életét végigkísérte. Költői, írói és filmes ambíciói voltak, tűzoltókészülék-ellenőr lett és maradt. Tekintélyt szomjazott az ellenzék köreiben és a szerveknél is. Jelentései néha esszé-igénnyel íródtak, s tartótisztjeinek imponálhatott is; némi sikerélménye lehetett. Erre vall az a majdhogynem hihetetlen tény, hogy 1994-ben, amikor saját kiadásban verseskötetet jelentet meg, önvallomás-fülszövegén már-már nosztalgikusan leleplezi magát: „Önsorsrontó vagyok, nem vitás. Már csak a mások kényelmére is: ha nem így volna, utóbb akadna felelősségük miattam. Ilyesmit idáig egyedül bizonyos számmal jelölt rendőri osztályon éreztek, de ez is elmúlt – állítólag.” A felületes olvasás alapján talán csak annyit közöl, hogy felügyelték, s ezt nevezné ironikusan felelősségnek, de Andornak igaza van: „Nem kevesebbet állít itt, mint hogy egyedül a III/III-as osztályon kapott elismerést és emberi melegséget.” Igaz, lehet, hogy ez csak az után volt állítható teljes bizonyossággal, miután napvilágra kerültek jelentései.

Andor nem a jelentésekre összpontosít, hanem a karakterre. A Kádár-korszak ellenzéki világa csak háttere könyvének, az előtérben az egykori barát megértésének szándéka áll. Ebben az értelemben könyve dokumentumregény: nem tér el attól, ami dokumentálható, de egy történetet akar elmondani, egy alakot megjeleníteni. Ezért kapnak fontos helyet az iskolai megaláztatásoknak, a szexuális élet zavarainak, a börtönneurózisnak, a meséknek és a képzelgéseknek tárgyilagos és alapos elemzései. Talán a másik oldal tűnik halványabbnak, hogy mi is lehetett a vonzóerő Mikes személyében. 

Esterházy Péter azzal fejezi be a Javított kiadást, hogy „Apám élete közvetlen (és viszolyogtató) bizonyítéka az ember szabad voltának.” A szegény Micsinay életének minden vektora a besúgó-sors felé mutatott. A folytonos és teljes körű kudarcélmények, s a mimikri képessége szinte determinálták erre. De hát mindig mindenki mondhat nemet, vagy ha belépett a körbe, megszakíthatja azt.­

*

Kis, arányos könyv, logikusan felépítve, elgondolkodtató tanulsággal. A végén nemcsak névsor azokról, akikről Mikes jelentett, hanem a fontosabb személyek rövid életrajza is. Kritikaként megemlíthető, hogy néhány életrajzi kérdőjel könnyűszerrel kitölthető lett volna. Bonyhai Gábor 1941-ben, Don Péter 1946-ban, Sipos István 1943-ban, Szendrő Iván 1946-ban született. A „Pass ?” megfejtése pedig minden bizonnyal Pass Lajos, költő (1946-1999).

Vö. Turcsányi Sándor: Az orránál fogva 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek