 Grecsó Zoltán és Valencia James |
A Kulturbridge honlapján olvasható önmeghatározás egyszerre nemes és titokzatos: „Nemzete(ke)t átfogó híd”. A program egyrészt budapesti kulturális pezsgést, másrészt olyan, a rendezvénysorhoz kapcsolódó nagyvárosok részvételét ígéri, mint Bécs, Prága, Belgrád, Szentpétervár, Párizs, London és Ljubljana. Arról viszont, hogy ennek keretén belül pontosan mire is számítson a nagyérdemű, sejtelmesen hallgatnak a szervezők. Kiemelik, hogy céljuk a három nap alatt mintegy 100 000 embert bevonzani Budapest szívébe, a legfontosabb kommunikációs feladatuknak tehát a hírverést tekintik. Nos, a beharangozás megtörtént, még a Múzeumok éjszakáján is bemutatkozott a rendezvény, habár a valódi cél még így is rejtve maradt. A programból ugyanis, bárhogy is bűvöljük a kínálatot, nem rajzolódik ki kulturális pezsgés. Csütörtökön előparty a VAM Design Centerben, pénteken vásárlók éjszakája akciókkal és stílustanácsadással, szombaton játszótéri kézműves foglalkozás esti zumba party-val, vasárnap meg semmi. Ez így kicsit soványnak tűnik, igaz, néha bele-beletáncol a programba a GoBe Társulat, meg Grecsó Zoltán csapata, amit jóllehet, szinte hetente megnézhetünk valahol.
A csekély számú megragadható kultúrprogram közé tartoztak a VAM Designban látható kiállítások. A húzónév Szipál Márton, akinek kiállítása nem kizárólag a Kulturbridge része, lévén egy héttel korábban, a Múzeumok éjszakáján nyílt meg, és kitart a hónap végéig. Az épület átriumát körbejárva Herendi-plakátkiállításra, a Prága képekben című történeti képeslap-kiállításra, Az én Japánom című fotókiállításra és a Kulturbridge saját képzőművészeti pályázatának darabjaira bukkanhattunk. Az összeállítás meglehetősen esetlegesnek tűnt, mint ahogy maguk a kiállítások is. A Képzőművészeti pályázat című tárlaton az angyalkás kollázstól a kristályos-szívecskés lámpáig mindent felhalmoztak a szervezők, tekintet nélkül arra, hogy az alkotó amatőr vagy iparművész, gyerek vagy felnőtt. Az én Japánom fotókiállítás ezek után a koncepció és az informálás magasiskolájának tűnt, habár a haikuval is kiegészített fotók szinte átmenet nélkül folytak át a Herendi porcelánok virágos-indás plakátjaiba.
Emellett a Szipál Márton-kiállítás valóban kész művészeti csemege, jóllehet esetében egyáltalán nem művészieskedő fotográfusról van szó. Szipál sztárfotós, a szó minden értelmében. Hollywoodi csillagokat megörökítő portréival vált híressé, celeb- és divatfotói közismertek, csakúgy, mint saját maga, a modelljeinél nem kevésbé népszerű, jópofa, kopasz különc. Nyolcvanhét évesen is sármőr, amerikai akcentussal Rolls Royce-okról, John Wayne-ről és hollywoodi partikról mesél, és ha a fiatalság titkáról kérdezzük, elárulja, hogy harmincöt évnél idősebb nőkkel nem szokott randizni és házasodni. Emellett az is hozzájárul virgoncságához, hogy mindig megtalálták a jó megrendelések, és fényképészként igencsak jól keresett. Ehhez pedig ki kellett szolgálni a közönséget, egyszerűt és a szemnek kellemeset kellett létrehozni.
 Soma Mamagésa és Szipál Márton (A képek forrása: facebook.com/kulturbridge) |
Ha a fotóiról kérdezik, elhatárolódik az elvont értelmezésektől, mondván, ha egy képet magyarázni kell, az már nem lehet jó. Eszmeiséget, filozófiát nem kell keresni benne, na de Szipál képei nem is e célból születtek. A fotókon egész egyszerűen szép dolgok vannak. Szép emberek, szép formák, szép tárgyak, szép fények. Semmi misztikus művészattitűd, Szipál a geometriára, a gondosan beállított kompozícióra és a szigorúan megkomponált fényekre esküszik. A csúnya emberekről is tud előnyös képet készíteni, portréin a fotográfia Gedeon bácsijaként „megszépíti a páciens fejét”.
Ez a tevékenység jórészt a technikai felkészültségen alapul. Szipál minden interjúban kiemeli, hogy az apjától tanulta meg a mesterség alapjait, aki ahelyett, hogy engedte volna a kis Marcit elmélyedni a modellek és a retusőr lányok kecses domborulataiban, a fények lágyítására és az előnyös pózok beállítására okította sarját. A művészet helyett itt a techné dominál, ami a VAM Design kiállításán igen erőteljesen érezhető. Közel 200 fotót tekinthet meg a látogató, amelyek kirajzolják az életmű legfontosabb vonalait. A portrék beállításai, a szemek túlhangsúlyozása, a szimmetria és a tiszta vonalak az előnyös portré kötelező kellékeiként vonulnak végig a képeken. Emellett a díszletek is ismétlődnek, ez pedig a műterem kulisszáit is leleplezi. A míves hintalovacska, a piros lámpabúra és a nagy piros szájas festmény többször is felbukkannak a képeken, így a néző nem annyira önálló fotókat, mint inkább egy műterem anyagát láthatja a falakon.
 Szipál Márton fotója Gábor Zsazsáról (Forrás: martinszipal.szinhaz.hu) |
A VAM-ban felsorakoztatott tekintélyes mennyiségű anyag inkább ártott Szipál fotóinak, mint használt. A központi nagy terem falának ikonikus képeiben még fürdőzik a szemlélő, ám mire átrágja magát a kortárs és régi hírességek lutraalbumán, igencsak belefárad a szeme a tágra nyílt műszempillák nézegetésébe. Mert bizony a puszta szépség egy idő után unalmassá válik, főleg, ha túl nagy dózisban kapjuk. Aktivitásunkat persze igénybe veszi, hogy kitaláljuk, kit is látunk a fotókon, ez ugyanis sosincs jelölve, de a „Nézd már, Gábor Zsazsa!” kevés az „aha”-élményhez. Ezt enyhítendő, előkerült Szipál néhány absztrakt kompozíciója is, amelyek azonban elmaradnak a fotós legendás portréi és divatfotói mögött.
Ahogyan a Kulturbridge a kultúra vásárlásorientált szegletét, úgy a VAM Design kiállításai is a széles, fizetőképes réteget célozták meg. A mainstream határmezsgyéjén egyensúlyozó Szipált mindenki ismeri és szereti – nem is lehet nem szeretni. Ha pedig az ő neve behúzza a népet a kiállítótérbe, hátha azt is elhiszik, hogy a cseh képeslapok, a herendi indák meg a 30%-os Guess vásárlási kedvezmény európai kultúrhidat képeznek. Pedig inkább fogyasztói kapocsnak nevezhetnénk – az vsizont egy egészen másik hidat képezne.