Gyakran találkozunk a jelenséggel, hogy egy előzetesben a film minden jó poénja vagy látványos pillanata megtalálható, de az mellbevágó, hogy ezúttal tényleg mindent előre megtudunk. Dicsérhetnénk persze a trailer készítőinek remek szintetizáló képességét, azonban nyilván arról van szó, hogy néhány, a végeredmény tekintetében lényegtelen kitérőt és egy-két mellékszereplőt leszámítva a film sztorija annyira vékonyka, hogy két percben is túlbeszélhető.
A forgatókönyvet társjegyző Tom Hanks problémái – a viszonylagos ötlethiányon kívül – abból fakadnak, hogy színészhez méltóan nem történetből, konfliktusokból, hanem karakterekből, pontosabban egyfajta rosszul értelmezett XIX. századi realizmus alapján, típusokból indul ki. Első filmjéhez, a hatvanas évekbeli egyslágeres rockegyüttes történetét feldolgozó Nyomul a bandához (That Thing You Do, 1996) hasonlóan túlkarikírozott, szélsőségesre poentírozott figurákat dolgoz ki egymástól függetlenül, majd anélkül ereszti össze őket, hogy elgondolkodna, mi jöhet ki ilyen alakok találkozásából.
 Középen Tom Hanks |
Képzeljük el azokat a drámai kisüléseket, amelyek akkor születnek, amikor egy enyhén frusztrált, kommunikálni képtelen ötvenes férfi a munkaerőpiaci kényszerből elkezdett főiskolán találkozik kezdő alkoholista, munkáját és házaséletét utáló, kommunikálni nem hajlandó tanárnőjével (a sminkesek kegyeibe fogadott Julia Roberts alakításában) – hát, „szikrázik” a vászon, mit ne mondjunk. De hát Tom Hanks nem Woody Allen, hogy az ilyesmi sikerüljön neki.
A forgatókönyv legnagyobb hibája azonban abból fakad, hogy egyszerűen semminek nincs igazi tétje. Bármilyen helyzet alakul ki, annak nincs még közepesen súlyos következménye sem. Ugyan a nagyáruházban lelkesen dolgozó Larry Crowne elveszíti a munkáját, majd később a jelzálog miatt a házát is, azonban ezek őt csak szőrmentén érintik, ezáltal pedig minket sem hatnak meg. De ugyanígy nincs tétje a cicababa „motoros” fiúja féltékenységének, a blogírás ürügyén napközben pornózó férj feleségével szembeni konfliktusának vagy a bolhapiacot működtető feka csávó alkudozásainak sem. Minden olyan, mint egy koradélutáni barátságos meccs a világranglista alsó harmadában található két csapat között.
 Julia Roberts és Tom Hanks (A képek forrása: PORT.hu) |
Azt gondolnám, hogy amikor egy színész elkezdi önmagát rendezni, az őt belülről fűtő kreatív energiák mellett azért teszi ezt, mert például szeretne kikerülni azokból a szerepskatulyákból, amelyekbe őt az évek során a kevéssé szellemdús rendezők belekényszerítették. Tom Hanks-et azonban – úgy látszik – nem ilyen ambíciók mozgatták: tessék elképzelni őt ügyefogyottan csetlő-botló, szánalmas kisemberként, akiből a körülmények hatására mégis előbújik valami különleges, és a végére egészen szerethető kis figura lesz. Hányszor is láttuk már ezt a Forrest Gump óta? Szóval színész-rendezőnk fogta ezt a szerepkört, és addig csiszolgatott rajta, míg sikerült minden egyediséget és specifikumot kilúgoznia belőle, hogy végül a legtipikusabb, legkiszámíthatóbb formájában tudja tálalni (magát). Nem volt nagyvonalúbb kollégáival szemben sem: minden figura csupán egyetlen, a főhőshöz való viszonyában szóba jöhető dimenzióban mozog, így hiába az amúgy parádés szereposztás, nincs egyetlen hiteles színészi pillanat sem.
Egyébként sok kedves poén van a filmben, ráadásul ötletben annyira nincs hiány, hogy az alkotók még azt is megengedhetik maguknak, hogy néhánynak a csattanóját csak amúgy a háttérben elrejtsék, a szemfülesebbekre bízva az észrevételüket. De ez a humor is annyira jólnevelt, korrekt, semmilyen tabut át nem hágó, hogy egy békés mosoly vagy halk nevetés után el is felejtjük őket. Mivel a történet csöppet sem húsba vágó, kiszámíthatatlanságtól és fordulatoktól mentes, annyira sem vonódunk be, hogy legalább a szórakozás önfeledt legyen.
Az ilyen filmre lehetne azt mondani, hogy kellemes, könnyed nyári vígjáték, de a Larry Crowne annyira semmilyen, mint egy felhős júliusi nap a Balatonnál: végül is elvagyunk, telik az idő, de ennyi erővel akárhol máshol is lehetnénk.