FIRENZE ÉS EGY ÜVEG CHIANTI

Charles FitzRoy: Reneszánsz Firenze napi öt forintból
2011.12.04.

Jól emlékszem a szúrós pillantásra, amit egy sienai fiatalember vetett rám, amikor sok évvel ezelőtt Firenze bájairól áradoztam. Bezzeg, ha korábban kezembe kerül egy ilyen útikönyv! És ez még akkor is igaz, ha itineráriumunk az 1490. esztendő városába kalauzol el. TÓTH IVÁN ÍRÁSA.

Így azonban a Firenze és Siena között Toscanáért folyó sok évtizedes ádáz küzdelemről és ősi ellenségeskedésről olvasva csak nyugtázhattam, hogy bő fél évezreddel később sem ildomos egy sienai polgár előtt a liliomos várost túlzottan dicsérni. Noha ezzel a figyelmeztetéssel jószerivel végére is érünk azoknak a jó tanácsoknak, melyeket egy mai utazónak sem árt megszívlelnie, nem teljesen haszontalan a rendhagyó, múltidéző útikönyvet olvasgatnia annak sem, aki most készül Firenzébe. 

Ha másért nem, kedvcsinálónak. A könyv ugyanis – szigorúan betartva a felső időkorlátot (1490) – olvasóját a polgártársai által csak „Il Magnificónak” emlegetett Lorenzo de Medici Firenzéjén vezeti végig, s így a cinquecento második felében virágkorát élő város képzeletbeli bebarangolása közben többnyire azokat a palotákat, templomokat, szobrokat, festményeket mutatja be – ebben a gazdag illusztrációs anyag is segíti –, amelyek ma is az Arno partjához csalogatják a turistákat. 

De ha már a jó tanácsoknál tartunk, íme egy a könyvhöz: játékos kedvünkben olvassuk! Ha ugyanis túl rigorózusak vagyunk, akkor hamar, úgy a 10. lap környékén fennakadhatunk azon, ahogy az időutazás illúziójához foggal-körömmel ragaszkodó narrátorunk, akarom mondani, idegenvezetőnk, kissé bugyuta, kalandjátékokat idéző stílusban hívja fel a figyelmünket arra, hogy pénzes erszényünket éjjelente a párnánk alatt tartsuk, vagy hogy bizonyosodjunk meg arról, hogy lovunkat a megfelelő emberre bíztuk-e, mert hát igen sok a haramia. Ha túltesszük magunkat eme makacsul vissza-visszatérő narratív bravúrokon, sok olyan érdekes információhoz juthatunk, melyeket egy hagyományos útikönyvben hiába keresnénk. 

A XV. századi útikalauznak álcázott  könyvecske előnye ugyanis, hogy a látnivalók leírásán túl bepillantást ad a reneszánsz Firenze mindennapjaiba:  végigkövethetjük a reggeli sürgés-forgást a Piazza Signorián, felfedezhetjük a pénzéhes, ámde istenfélő condottierók világát, de pillanatképet kapunk a firenzeiek öltözködési szokásairól, jelentősebb ünnepeiről, egyetemeiről, kurtizánjairól, hivatalnokairól, intézményeiről, a város szerelmi és szellemi életéről, vallásos buzgalmáról és nem utolsó sorban - bankár városról lévén szó - a pénzügyeiről. Még a legendás toszkán humor is terítékre kerül többek között Cosimo de Medici agóniáján keresztül: „Amikor Cosimo haldoklott, a felesége megkérdezte tőle, miért lehunyt szemmel fekszik az ágyon. Mire a válasz: Hadd szokják.” Bár nem kapunk hosszas műelemzést a Palazzo Medici kápolnáját díszítő színpompás Gozzoli freskóról, s nem tudjuk meg, milyen jelentékeny hatást gyakorolt a reneszánsz és a későbbi korok építészetére is a Santa Maria Novella templom új, Alberti által megálmodott homlokzata, a frappáns korabeli idézetekkel bevezetett, szerteágazó tematikájú fejezetek olvasása közben észrevétlenül lopódzik be a kultúrtörténeti tudásanyag szürkeállományunkba.

Hogy az adatok és a fontosabb tudnivalók ott is ragadjanak, arról számtalan pikáns történet gondoskodik. Azt például, hogy az ifjú Michelangelóra leginkább Masaccio képei hatottak, Pietro Torrigiani beszámolójából tudjuk meg, aki elbeszéli, hogyan törte be az orrát az ifjú Buonarottinak, aki két okból is szorgalmas látogatója volt a Carmine-templomnak: egyfelől szenvedélyesen másolta az általa a valaha élt legnagyobb festőművésznek tartott Masaccio képeit, másfelől előszeretettel gúnyolta a templom kápolnájában rajzgyakorlatokat végző pályatársait – nos, ez utóbbit unta meg Torrigiani. A didaktika szolgálatába állított bulvár nem tolakodó és kifejezetten kellemes perceket okoz. 

Az sem változtat ezen, hogy a színes anekdotafüzér közé néhány kellemetlen hiba is becsúszik, mint például, hogy a firenzei egyetemeken hallgatók latintudásukat elsősorban Plutarkhosz (!) művein pallérozták volna, vagy hogy Leonardo Firenze szülötte volt – ez utóbbi állítás ellen nyilván hevesen tiltakoznának a vinciek, akik ma is turistalátványosságként üzemeltetik a városka szélén álló kis parasztházat, ahol  Leonardo meglátta a napvilágot.

Goethe állítólag három órát szentelt Firenzének. Megközelítőleg ennyi időt kér tőlünk ez a vékonyka kötet is. Ha van egy napsütötte szabad délutánunk és egy alkalmatos hely, ahol leheveredhetünk, akkor szánjuk rá. Talán e könyvvel a kezünkben nem keltünk majd olyan költői benyomást, mint a campagnán merengve heverésző kalapos Goethe Tischbein képén, s a könyv sem fog olyan szellemi élménnyel megajándékozni, mint a költőfejedelem itáliai útleírása, de gondtalan kikapcsolódást nyújt majd – főleg, ha olvasás közben egy üveg Chiantit is elkortyolunk.
Szerző: Tóth Iván
Szerző:  Charles FitzRoy
Cím:  Reneszánsz Firezne napi öt forintból
Kiadás helye, éve:  Budapest, 2011
Kiadó:  Scolar
Terjedelem:  144 oldal
Ár:  3850 Ft
Megjegyzés:  az NKA által nem támogatott

Kiemelt ajánlónk

Október 31-én a Trafóban az Utolsó című előadást játsszák. Kritikánk itt olvasható.

Tovább a cikkhez
Port.hu