Egy törékeny fiatal nőt gyaláznak meg életerős, felnőtt férfiak kinn a szabad ég alatt az előadás kulcsjelenetében, teljes bestialitással. Nyelvét és kezét már Shakespeare-nél is ki- illetve levágták, Botho Strauss átiratában azonban a nemi szervét is megcsonkítják. Teszi ezt az a Chiron és Demetrius, aki pár perccel korábban még velünk, nézőkkel együtt gót fogolyként szorongott egy alagútban, hogy aztán mindketten vérszomjas ámokfutókká váljanak.
 Katona László |
Igaz, mi ez utóbbit nem tesszük: a befogadót ennyire megszorongatni itthon ritka ambíció, most is csak azzal az adekvát szándékkal történt, hogy érezzük a bőrünkön, miről beszélnek a visegrádi országok alkotói kegyetlenség és erőszak apropóján, utóvégre erről szólna a Titus Andronicus-történet a XVI. században. Meg ma, tegnap és holnap: valakik jönnek, akik erősebbek és/vagy többen vannak, épp ezért bármit megtehetnek velem, veled, vagy velünk, írd és mondd, meg is teszik már évezredek óta, az pedig szinte csak szerencse dolga, ki marad ki a gyalázatból és ki nem.
Shakespeare-nél Titus veszteségélménye (és annak feldolgozhatatlansága) áll a középpontban, Strauss-nál inkább az áldozat, Lavinia a lényeg. A Meggyalázás így voltaképp traumadarab, ezért szólhat nagyot bárhol a világban, ahova betört a kegyetlenkedő terror. Nálunk például Zsámbékon kiált fel először, ahol a Füge Produkció szárnyai alatt és Borbély Szilárd fordításában egymás után négyszer is feltette a kérdést az ősbemutató: lehetséges-e az újrakezdés meggyalázottan, lehet-e megint élni, ha ekkora pusztítást végeznek az emberen?
 Nagy Zsolt |
Pedig nem az általánosból, sőt ellenkezőleg, a ’hótreálból’ indult minden, de annyira, hogy hogy az már kész publicisztikának tűnt. Az elején a leendő császár, Saturninus (Katona László) úgy kampányolt az impozáns természeti köntösben, mint a tirpák magyar honatya. Egoizmus, üres frázisok, a zembereknek szóló mosoly, miközben a stábnak már csak a lecseszés jut: pénzt kértek a virsliért, pedig ezen áll vagy bukik a választási siker… A feketében csillogó, később tangáját is kivillantó Katona jó manipulátor (ezt a szerepet már FIF-guruként is hozta). Egyszerre vehető komolyan, olyan figuraként, aki nem viccel, másfelől viszont rövidke mutatványa apró szatíra (a beszéd előtt a stáb amúgy ajánlgatja a környék telkeit eladásra) azokról a politikusokról, akik nyíltan nézik hülyének a választót, bár tudható az is, mi kíméli meg őket a kukától: nincsen kihívójuk egy szál se. Saturninusnak se, pedig őt aztán tényleg gyenge salakból gyúrták, nagyon gyengéből.
Lehet nevetni az előjátékon, sokat mondjuk nem, mert máris visznek a bozótba az említett „ügynökök”. Itt az egyik oldalon Titus Andronicus (Terhes Sándor) és lánya, Lavinia (Tóth Orsi) tűnik fel bőrkabátban és napszemüvegben, de már hajtanak is tovább a kacskaringós ösvényen, lassan esteledik, oldalt egy tévé népszerűsíti a telekbizniszt, aztán egy halott lába áll ki egy gödörből, kalauzaink kezében láncok tűnnek fel, egyre furábbak ők, és mire kiérünk a tisztásra, üvöltenek velünk és parancsolgatnak. Nem először történik meg ez: kedvesen elcsalják, aztán fogolyként préselik be a jóhiszemű „akárkit” az alagútba, (kamrába, gödörbe, ez országonként és koronként változó), ahol egymáshoz nyomódunk, akár a konzervbeli heringek, de ez már komoly, ennek tétje van, hiába játék, a test reflexei jeleznek – kiszolgáltatva, összenyomva nem szeret lenni senki sem, főleg, ha felülről verbálisan fenyegetik közben. Csakhogy. Épp ez a macska-egér harc az, amiben a nézőre a cincogó szerepet osztják, ez indítja el azt a picurka szorongást, amely aztán át- és átjárja a befogadói (közösségi) élményt: nemcsak értjük, de érezzük is azt az elesettséget és védtelenséget, amely a darab áldozatait jellemzi, s megjegyzendő, koncepcionálisan is ez a legmarkánsabb rendezői fogás a cseh Lucie Málkovától. Igaz, mindez nem is olyan vétlen játszadozás, a mellettem álló lányt saját bevallása szerint sokkolta az alagutas jelenet (melynek során a nézők közül emelik ki a Gubík Ági játszotta gót királynő, Tamora fiát, és lövik agyon, akár egy kutyát), a lány barátja pedig úgy vélte, most már végre van valami halvány sejtése, „hogy milyen is volt a holokauszt” – ő ennek amúgy örült.
 Terhes Sándor és Tóth Orsi. Fotó: Puskel Zsolt – PORT.hu |
De nemcsak neki voltak olyan asszociációi, melyek azt az alkotói ambíciót feltételezik, hogy a jelen felől, a XX-XXI. század ismert traumái felől olvassák a „római” történetet, az értelmetlen emberi pusztítás kortársi tapasztalatával felvértezve. Tóth Orsi kézprotézise azoknak az aknára lépett, megnyomorodott afrikai gyerekeknek a fényképeit idézi meg, akiket a World Press Photo kiállításon lehetett látni; a női nemi szerv csonkítása a kelet-afrikai lányokon elkövetett törzsi „műtétekre” utal; az pedig, amin Lavinia átesik a strauss-i átiratban (a lány azzal a disznóval bújik ágyba később, saját érzéseinek engedve, aki korábban tönkretette testét és életét), a Natascha Kampusch-történetet is behozza a képbe.
Ám amíg az előadás első része izgalmasan vonja be a nézőt a történetbe, a második kívül tartja, miután visszatér a hagyományos befogadói viszonyhoz. Ülünk és nézzük, mennyi durvaság történik a „színpadon”. Ekkor le is ül a tempó, itt üt vissza az, ami korábban nem volt probléma: hogy nem a részletek, az árnyalt színészi játék, a kidolgozottság az erénye a Meggyalázásnak, hanem az a különleges fizikai energia, amely hagyományos keretek között kevéssé érvényesülne. Az utolsó jelenet – ahova az elásott, cselszövőként felettébb energikus Nagy Zsolt mellett sétálunk fel – megint a nézők bevonására épül: vendégei vagyunk annak a lakomának, ahol Titus megeteti fiát Tamorával, majd megfojtja őt -, ebből azonban már hiányzik az a megkérdőjelezhetetlen ötlet, amely az előző, hasonló típusú szituációkban megvolt. Kár, hogy a vége kissé szürkére sikerült.
„Kegyetlen és őszinte színdarab az erőszakról” – írta a színlap, ebből kaptunk is ízelítőt bő két órában: kezdésnek közéleti-politikai manipuláció, aztán jött a menedzseri nyomulás („előbb körbeudvarollak, aztán eladlak”), majd kollektív és nemi erőszak, hangárba is vittek, ahol ránk oltották a villanyt, majd végignéztünk egy kínzást. Mindezek ellenére mégis csak néha-néha jött a gyomorgörcs, az előadás inkább nehéz pillanatokat okoz, semmint megrázó élményt nyújt, pedig mocsokból és szörnyűségből nem volt hiány. Talán azért is, mert a darabot – és így az előadást – jellemzi valami eredendő szenvtelenség és kilátástalanság, erre pedig a remekül kihasznált zsámbéki környezet csak még egy lapáttal rápakol. Nemcsak a díszlet (Nikola Tempír), hanem a többnyire színtelen ruhák (Barbara Wojtkowiak) is valami pusztulás utáni, romokban létező világ kontúrjait jelenítik meg, amiért csak nem akar megszakadni az ember szíve. Ezzel együtt mégis erős és szikár a cseh rendezőnő külföldi turnéra induló munkája, melyben az értelmetlen erőszak éppúgy vérvörösen világított a száz évre visszanyúló jelenben, mint amikor a római istenek megbékéltetésére emberáldozatot követeltek a gót foglyok közül. Akik ez esetben a nézők voltak. Mi, ti, ők.