A címszereplők, a bő harminc év után ismét nyilvános közös éneklésre vállalkozó „Három Remake” a Choo-Choo-bárban tartandó koncertjének próbája képezi az egyfelvonásos zenés játék kilencven percét. Mivel csupán ketten toppannak be a megbeszélt időpontban, s a színlapra is csak két színésznevet nyomtattak, Udvaros Dorottyáét (Sophie) és Hernádi Juditét (Angéla), kezdettől nem nehéz kitalálni, hogy a mindig is elkésős hírében állott harmadikra, a Hollandiából érkező Icára hiába várnak. Pedig éppen az ő kedvéért (azaz szülinapos férjének meglepetést szállítandó) hozták össze távkapcsolati úton a kissé zűrösnek ígérkező fellépést. Tip-top várakozás-szituáció, amelyet Parti Nagy Lajos a Ki mit tud?-os őskezdetekig, a szabadofil időkig visszanyúló, eleven múltfeltáró párbeszédekkel tölt ki a pompásan újraírt-magyarított szövegű örökzöldek előadása között. Ascher Tamás rendező azt játssza-játszatja, hogy a tétova, ideges délutáni próba mintha egyben a mind belemelegedettebb és sikeresebb esti produkció is lenne, melyről kéttagúvá lett trió esetében sem mond le a bár minden anyagi és egyéb áldozatra kész, mobilon egyezkedő vezetője.
Üdítő időtöltés beülni a Belvárosi Színházba (vagy máshol nézni meg az Orlai Produkciós Iroda máris pécsi, balatonföldvári szereplésre induló gárdáját). A színpadon együtt még soha nem szereplő Udvaros és Hernádi alakításában, összmunkájában nincs egyirányú alá- vagy fölérendelődés. Az ezúttal is egy kicsit affektálva kezdő Hernádi Judit Angélája a lazább középkorú nő, Udvaros Dorottya Sophie-ja a mokányabb tanár néni. Elsőrangú, jó ritmusú, jellemgazdag közös mókázásuk alapja a figurák és a helyzet derűs komolyan vétele (A Bandy-lányok némi – vállaltan meglevő – bulváros könnyedsége és a valószínűtlenséggel kacérkodó meséje ellenére is), egyik kulcsa pedig, hogy a párhuzamosan megjelenített, kis különbségeikben is kortükröző módon hasonló sorsok súlyosabb terheit írói segédlettel át-átcsúsztatják a távol levő Icára. Olyannyira, hogy az évtizedekkel ezelőtt „disszidált” szegény Ica még besúgónak is mondatik. (Szegény Ica… Talán nem színtiszta véletlen, hogy egy Cseh Tamás-dal más karakterű hősnője ide kandikál.)
 Udvaros Dorottya és Hernádi Judit |
A csupa személyiségfény két színésznő dalai kivétel nélkül jók. Pontosabban: vagy a szövegük, vagy a zenéjük, vagy a tolmácsolásuk, vagy a koreográfiájuk jó, különféle variációkban. Nem kis adag önironikus játékkultúra szükséges ahhoz, hogy például a tanulás céljából Leningrádba repülő anyú „egyben maradjon” a (képzése lesz) szak iranyú rímmel. A jótékony szó- és szövegrontásokban Udvaros és Hernádi nem fürdőzik: beszédükkel átmossák az újabb partinagyiádát, és elősegítik, hogy a verbális hullámok a nézőtérre is rendre kacagást keltve csapjanak ki. A Dal Szinszirli Gyulához (à la Sincerely) és a többi hajdani sláger a nyelvben, stílusban történő nosztalgikus kalandozás örömét adja ajándékba.
Szakács Györgyi jelmezei nem mindig (inkább csak a vége felé) árulkodnak arról, hogy – mint a lányok nagyon jól tudják, meg is csipkedik érte önmagukat és egymást – az évtizedekkel ezelőtt tervezett, varrott fellépő ruhák ma már nem a bakfis korból alig kinőtt énekesek dédelgetett öltözékei, melyeket a rendkívüli alkalomra kitisztítottak, ha kellett, parányit ki is engedtek. Khell Zsolt úgy tervezte meg a Choo-Choo-bár különtermét, a „kicsit szegényes rendezvénytermet”, hogy jellegtelensége valamennyi számhoz (és a készülődéshez, jelmezváltáshoz) amorf érdekességbe váltson: a különféle csiki-csukik révén olyan legyen, mint egy művházi öltöző. A Chattanooga zenekar néha ki is indázik a neki fenntartott sarokból, Philipp György (más estéken Darvas Kristóf) minimumszinten diskurál a lányokkal (akik nem a – meglehet – egykor mindhármukba szerelmes, ma szanatóriumban éldegélő Dumpf Bandiról kapták a nevüket. De hogy akkor miről…?). A világítással Bányai Tamás képez aurát, a koreográfiával Bóbis László nyit teret Udvaros olajozottabb, Hernádi szögletesebb, együtt szívpezsdítő tánclépéseinek. A Ring-daltól (Sing, sing, sing) a Bábel-dalon (Bei mir bist du schön) át a Klimpiromán-dalig (Beat me daddy) Darvas Benedek zenei vezető gondozta az anyagot.
 A Bandy-lányok. Fotó: Puskel Zsolt – PORT.hu |
Ascher Tamás végig kézben tartja a párbeszéd plusz ének ismétléseire épített darabot. Színesítő ötletből elkelt volna több. A Leningrád/Süsü-dal (Shoo-shoo baby) fölött átszeli a színpadot és a nézőteret egy szovjet repülőgépmodell, ki-kigyúlnak a díszlet sarlókalapácsos-vöröscsillagos sormintái, az aranyszirmokat ágyúzó kulissza is hatásos, de a hasonló kísérő poénok nem hemzsegnek.
Az amerikai The Andrew Sisters magyar „húgai”, a Bandy-lányok a főleg az éneklésben verhetetlen Udvaros és a legkivált a mellékszöszmötökben elemi Hernádi jóvoltából bekoncertezték magukat a közönség kegyeibe. Az Orlai Produkciós Iroda legszerencsésebb vállalkozásainak egyikét öröm nézni, tapsot, sikert érdemel – tehát nem most van az ideje, hogy arra gondoljunk: a színházi kanavászvarázsló nyelvbűvésztől, Parti Nagy Lajostól jó lenne a Mauzóleumhoz, az Ibusárhoz fogható, mindenestül saját színművet is látni.