A „hagyományos” most kivételesen nem az unalmas vagy a gyenge szinonimája, hanem csupán az egyik küszöb, amely felől (is) becserkészhetjük Kotormán Norbert Hölgyeim és Uram! (utóbbi csak így, egyes számban) címmel a Dovin Galériában kiállított szobrait. Amelyekből öt áll, illetve függeszkedik a merészen fűzöld falú teremben, három teljes nőalak és két nőkezdemény, mely utóbbiakat illendőbb terminológiával fejnek és büsztnek szoktunk nevezni.
 Részletek a kiállításból |
A három teljes alakból az egyik áll, a másik ül, a harmadik fekszik. Az álló olyan, mint egy harci táncot lejtő afrikai bennszülött, teste durva, barna spárgából tekergődzött össze, duzzadt piros ajkait és két szemét jókora vudu-tűk rögzítik, egyik karját és lábát lendületesen a magasba emeli, leengedett kezében pedig – lazán, akár egy retikült – húsvágó bárdot tart. Azt, hogy ő képviseli a nyers, ősi erőt, ezek után túlbeszélésnek hat kimondani, de élőben nagyon működik a „három lépés távolság”, mert épeszű ember nem kívánna konfrontálódni vele. Az alkotó szerint ő Az Érdekképviselő, kinek fegyvere: bárd.
Már csak azért is durva a hatás, mert – elhelyezése szerint – utoljára érkezünk hozzá, még pedig egy magát (is) felkínáló, buja jósnő aktja után, aki a vele szemben álló bordó bársony puffra várja a klienseit. Ő maga fáradt vörösre színezett fából készült, ám ez nem gátolja a kitárulkozásban, csillámos papucsba bújtatott lábait szemérmetlenül széttárja, miközben provokatívan az érkező arcába néz. Csak, ha mögé settenkedünk, akkor vesszük észre, hogy hanyagul tartott kezében egy dobókockát morzsolgat – nos, kedves Uram, megint rossz lóra tett, nem ön vásárol, hanem magát veszik meg kilóra, hiszen ő A Sorskövető, kinek fegyvere: dobókocka.
Középen az elérhetetlen szépség fekszik, neki szemernyi festékre, színre sincs szüksége. Nem más ő, mint Ingres Nagy Odaliszkjának reinkarnációja térbe faragva, s imígyen minden oldalát megmutatva. Nem „betűhű” újjászületés ez, mert bár a figura Ingres-é, a szobor abszolút Kotormáné, hisz neki tulajdonítható a műből áradó, s nézőjét fogva tartó elbűvölő asszonyi eszmény. A nőalak egyszerre hűvös és forró, első ránézésre porcelántestű, aztán kiderül, hogy mégsem tökéletes – szerencsére. Ugyanis a festmény vásznába hatolva, vagyis egyszerűen megkerülvén a szobrot, nem csak a fa-betoldások, de holmi erezetek, görcsök, sőt még egy apró tetkó is feltárulkoznak, de mindhiába, vitán felül ő A Fenség, kinek fegyvere: a csáberő. (Miért bámul oly’ bambán, Uram?)
Negyedikként egy, a falon magasra helyezett (szintén fa), mellvonalig faragott, hosszú nyakú alak következik, aki reneszánszkori márványnővérei báját és békéjét örökölve elhiteti, hogy a női identitások közül ő A Megközelíthetetlen, kinek fegyvere: a magasság. Végül egy pilléren megleljük az ötödik, legkisebb szobrot is, amely az előzőnél lejjebb, vagyis szem előtt, de valahogy mégis észrevehetetlenül függ a falon. A budai, középkori szoborleletek szerény báját magára öltő terrakotta fejecske Az Ideált testesíti meg, kinek fegyvere nem más, mint a személyiség. (Uram, ön megtalálta?).
 A képek forrása: Dovin Galéria |
A fenti – dőlt betűvel szedett – besorolások és meghatározások magától a művésztől származnak, aki most „leltárszerűen számba veszi a női felségterületeket” – írja a kísérő anyag. Ha csak ennyi történne, azzal is elégedettek lehetnénk, de valahogy úgy tűnik, ez a kiállítás másról, nevezetesen magáról a kortárs szobrászatról is szól.
Mert Kotormán egészen ritka kivételként úgy abszolút kortárs művész, hogy nem feszegeti sem a műfaj, sem a tradicionális anyaghasználat határait, egyszerűen csak saját nyelvét és gondolkodásmódját érvényesíti a művészettörténeti múltban is közlekedve. Amiben viszont nem szívódik fel a személyisége, mert a toposzt csak megtalálja és felhasználja. Különös társulások állnak így össze a műveiben, amelyek jelen esetben sem csak a felvetett témáról szólnak, hanem arról a működőképes szobrászi attitűdről, amely a különböző időben történt állításokat korunk illúziótlanságával veti össze.
A kiállítás 2011. július 7-ig látogatható.