riElképzelek egy messziről jött embert, akinek sejtelme sincs a magyar drámáról: nem látott, nem olvasott egyet se. Elképzelem, hogy ez az ember eljön Pécsre, a Nyílt Fórumra, figyel, fülel, lekövet, megnéz, meghallgat mindent, és akkor azt is elképzelem, négy-öt nap után milyen lelkiállapotba kerül szegény. Látom, ahogy iszkol a pályaudvarra, sebesen vonatra száll, és nemcsak Pécsnek, de a magyar dráma ügyének is hátat fordít jó időre. 

Závada Pál a Nyílt Fórumon

Pedig nem unatkozott! Nem, hiszen hallott egy remek előadást a szociológiai ihletésű drámákról, valamint az osztrák Elfriede Jelinek „traumadarabjairól” Závada Páltól, figyelhette Heller Ágnest az apokalipszis színházáról elmélkedni, Radnóti Zsuzsa részletesen felvezette neki a Színház és diktatúra a 20. században című, nemcsak színházi embereknek készült, fontos tanulmánykötetet (a kötetről hamarosan önálló írást közlünk – a szerk.) – csak hogy mindjárt a hegycsúcson kezdjük a kirándulást. Mire föl tehát a rosszkedv? Lehet-e más a dráma hangulata, mint az országé? Hiszen ami a „sok hangon muzsikáló” kortárs magyar drámákat legkisebb közös többszörösként mégiscsak jellemzi, az a rájuk telepedő közérzeti jelleg, ahogy „a közéleti rosszkedvűség rányomja a bélyegét” a szövegekre – ahogyan Radnai Annamária dramaturg, az Ünnepi Könyvhétre megjelent Rivalda-kötet bemutatóján (a kötetről szóló írásunkat ld. itt – a szerk.) fogalmazott a Nyílt Fórum első eseményén.       

Vasárnaptól keddig három felolvasás követte egymást, ám igazán egyik szöveg sem győzött meg arról, hogy a jelen formájában feltétlenül színpadon a helye. Ez persze nem okvetlenül baj, hiszen a felolvasószínház egyik célja, hogy visszajelzést adjon a szerzőnek, aki az elhangzott véleményeket figyelembe véve dolgozhat tovább. A fórumon korábban már szereplő, ám nevet magának elsősorban filmforgatókönyv-íróként szerző Maruszki Balázs (a Magyar Filmszemlén pár éve szép sikert elérő Ébrenjárók szövegkönyve például az ő munkája) Dono Rea című darabja – melyet Csizmadia Tibor rendezett egykori egri társulatára építve – alapötlete sokat ígért. Adott a címszereplő nő, aki mozgássérült gyermekét operáltatná Kínában, csakhogy ehhez őrült sok pénz kell, ő pedig egy hipermarketben pakol, és nem tízezreseket. Mit tehet ilyenkor az anya? Maruszki szerint kettőt: béranya lehet, de el is adhatja szerveit, Dono Rea pedig mindkettőt bevállalja. A szerző azonban csavar egyet a megható történeten: megszemélyesíti a hősnő szerveit (Epe, Tüdő, Máj, Agy, Szív, Vese, Gyomor), „akik” végül belülről kommentálják a külső történéseket. Csakhogy az ötlet egyelőre eredetibb, mint a kivitelezés (itt is van azért villantás: „erősen pigmentált felmenő”- értsd: cigány), és ez – az elhangzott vélemények alapján – egyrészt a nyelvi sematikusságnak, másrészt a „szerv-karakterek” kidolgozatlanságának következménye. 

Orbán Eszter és Forgács Péter Az olaszliszkai című darab felolvasásán

Míg a Dono Rea ambíciója és tartalma egyaránt megáll, belé fektetett munkával akár vonzóvá is tehető az anyag – ez éppenséggel nem mondható el Szabó T. Anna és Lázár Zsigmond Kirké című musicaljéről. Már a sztori is kemény: a harmincas évek Budapestjén a homéroszi szereplő babonázza az embereket (a politikai áthallás garantált), jön viszont a művész, aki megtöri a varázst, és szerelmével (Kirké lánya az) menekül is onnan. A felolvasást a Novák Eszter egyetemi zenés-színész osztályának éneke és igen odaadó munkája emeli meg, de sajnos nem eléggé. Ha mesedarabnak tituláljuk a művet, akkor talán – ha másnak, akkor nemigen érteni az ambíció amúgy vitathatatlan komolyságát.          

Keddre, a harmadik napra maradt a legnagyobb érdeklődéssel kísért munka, Borbély Szilárd Az olaszliszkai című oratorikus darabja. A mű témája ismert: a magyar föld termelte. Szögi Lajos középiskolai tanár 2006. október 15-én áthajtott egy olaszliszkai utcán, kocsijával elsodort egy kislányt, mire a helyi cigányok agyonverték, a férfi két kislánya végig is nézte. Az elsodort kislány az esetet komolyabb sérülés nélkül megúszta, nem úgy a gyilkosok: Miskolcon, aztán jogerősen Debrecenben is kőkemény ítéletet hoztak, három életfogytiglan, és 67 év öt részre osztva az elkövetők közt. Borbély Szilárd darabja – a klasszikus bon mot-t kölcsönvéve – egy olyan piknik, ahova a témát a valóság, a formát pedig a szerző hozta. 

Előbbi nagyon lenn van, utóbbi nagyon fenn. Borbély daktilusokkal emeli a beszédet, az antik tragédiák világát idézve a karakterek plasztikusságával és a nyelvi formával, és beiktat egy új szálat a magyar-cigány mellé, egy zsidót, lévén Olaszliszka komoly ilyen irányú hagyományokkal is rendelkezik, zsinagóga is volt ott. (A darab vándora pedig a temetőt, az emlékezés helyét keresné egy olyan helyen, ahol a felejtés az úr.) A darabról, illetve az felolvasásról ugyanakkor megoszlottak a vélemények: egyesek kissé soványnak érezték a karakterek harmadik, hús-vér dimenzióját, mások viszont úgy vélték, ez nem a darab hiánya, hanem a magyar színjátszás elvárása. Egy másik ellenvetés a szöveg didaktikus jellegét célozta: vajon mennyire helyes az elkövető cigányokat össztársadalmi áldozatoknak beállítani a tárgyaláson, ezzel valamiféle részvétet, együttérzést kiváltva a bestiális gyilkosság elkövetői irányába.          

      

A Nyílt Fórum 2011-es kötetében három darab szerepel. Mindhárom szerzője a ’80-as generációhoz tartozik: Juhász Kristóf Pestis 41., Székely Csaba Bányavirág illetve Szöllősi Mátyás Lassan, visszatartva című munkájáról van szó.    

A Juhász Kristóf jegyezte munka teljesen őrült, de nem tehetségtelenül az. Egy fiktív városrészben – ahol minden nagyon hasonlít a hazai (v)iszonyokra – egy politikai manipuláció következtében elszabadul a pestis. Jönnek a patkányok és a bolhák, velük együtt allegorikus alakok is, lesz haláltánc, sötétség, sikítás, szóval minden, ami kell. Juhász munkáját sajátosan energikus hangulat hatja át (ami a színház számára is vonzóvá teheti), ez viszont meglehetősen szabálytalanná és egyenetlenné, kesze-kuszává teszi a munkát, amelyben – Dömötör András rendező megjegyzése szerint – „több dráma is benne van”, ám – és ezt én teszem hozzá – egyik sincs rendesen megírva.       

Székely Csaba a Vilmos-díjjal. Fotó: Tóth László (A képek forrása: POSZT)

Rémségek akadnak Szöllősi Mátyás darabjában is, igaz, ezek már lelki eredetűek. Itt egy negyvenes, mind magánéletileg, mind szakmailag válságban lévő zongoraművész tipródik önmagával, még a magyar viszonyokhoz képest is elképesztő önsajnálatot produkálva. A sztori végét azért megtekeri egy krimi motívum, ám a színpadon nem ez, hanem egy alapos szöveghúzás húzhatja ki a maga ásta, melodramatikus csávából a darabot. Verses munkáról van szó (és a szerzői instrukció szerint végig szól a zene, mégpedig Beethoven), ez is sokat segít, a ritmustól valahogy elfogadhatóbbá, működőbbé válik a szöveg: erre biztosan jó a verses forma. 

De másra is: Márton László író-műfordító már sorolja is az utolsó napi beszélgetésen, ahol a verses dráma reneszánszának okait kutatták a résztvevők. Mint mondja, a forma máris feszültséget teremt, és egyben óriási súlyok cipelésére tesz alkalmassá (azaz olyat tudunk elmondani versben, ami prózában hiteltelen, banális lenne), ráadásul a vers a szöveg autonómiáját és a szerző szuverenitását is garantálja valamelyest a posztmodernben teljesen megvadult színházi rendezőkkel szemben. „A verset még ők is tiszteletben tartják” – vonta le a konklúziót Márton. Pinczés István rendező viszont úgy vélte, a stilizált forma válasz a kilencvenes években domináló „hiperrealizmushoz” képest. Szöllősi Mátyás darabjáról szólva kritikakánt hangzott még el, hogy közhelyes és ömlengő, Márton László viszont szárnyai alá vette az opuszt: „a klisészerű témát a differenciált világlátás és összeszedettség ellensúlyozta”.   

      

A kötet legéletszerűbb, legvalóságosabb és legérettebb munkája Székely Csabáé volt, aki egy munkanélküliségben és teljes kilátástalanságban tengődő székelyföldi faluba helyezte szomorú történetét. Székely fegyelmezett, hiteles, éretten egységes munkáját az is kiemelte a többi darab közül, hogy kifejezetten mondható dialógusokat tartalmazott, mi több, az ironikus humor sose engedte, hogy a darabban egysíkú érzelgősség uralkodjon el. A téma szellemisége Bérczes László rendezőt az ír Martin McDonagh darabjaira emlékeztette, Radnóti Zsuzsa dramaturg pedig azt írta a darab javára, hogy szakít a romantizált Erdély-képpel, és annál sokkal hitelesebb módon beszél a helyi problémákról, sorsokról. A darab végül megkapta a Nyílt Fórum fődíját, a Vilmos-díjat, Csizmadia Tibor rendező pedig helyet, lehetőséget keres a munka színházi bemutatójára. És akkor a nyomtatott dráma is végre odakerülhetne, ahova való: nem a polcra, hanem a színpadra.