Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

OLTÓANYAG

Jobb vírusnak lenni, mint megbetegedni / Stúdió Galéria
2011. jún. 16.
A rendszert belülről feszegető művészeti akciók zavarba hoznak, rövidzárlatot okoznak és önreflexióra késztetnek. A Stúdió Galéria vírusművészeket sorakoztat fel, akik szakszerűen oltanak a hiperkapitalizmus ellen. FÜRTH ESZTER ÍRÁSA.

Wim
Wim Delvoye: Cloaca Quattro – logó

Lehet-e jobb metaforát találni a művészeti intervenció számára, mint a vírus. A biológiai párhuzam kiemeli az alkotás lényegét: beépülni, és belülről leépíteni a struktúrát, akár önmagunk bedarálásával is. A Stúdió Galéria kiállítása is a jól bevált metaforát alkalmazza, némi pontosítással: „Jobb vírusnak lenni, mint megbetegedni”. A kiállításon is szereplő Wim Delvoye megjegyzéséből született cím jól mutatja, a művészek a beépüléses rombolás kamikaze útjára léptek, tették pedig mindezt azért, hogy ne az áldozatai legyenek a szétfeszíteni kívánt szervezetnek. A cél tehát nem az öncélú dekonstrukció, hanem a rendszer jobbítása, a bekebeleződés elleni hatékony védekezési mechanizmus: bekebeleztetni magunkat.

A Stúdió Galériában igen színes művészcsoport gyűlt össze. A kurátor, Isabelle Le Normand egyrészt az általa ismert külföldi, másrészt az alkalomra gondosan válogatott hazai alkotókat terelte egy gondolatkörbe a szakma által elismert konceptművészektől a hírhedtség határát súroló botrányalkotókig. A botrányosság, médiaszereplés, ne adj’ Isten bulvármegjelenés ebben a műfajban persze nem árnyékolja be a művészi sikerességet, hiszen egy jól irányzott címlapszereplés az egész, a fogyasztói társadalmat pellengérre állító projekt koronája is lehet. A bemutatott alkotások mindegyike egy nagyobb ívű munka vagy egy hosszú lefutású művészeti akció dokumentációja. Meglepő, ironikus ellenszegülés kifejezői, amely irányulhat korunk fogyasztói civilizációjára, a politikai túlkapásokra, a környezetszennyezésre vagy akár a művészeti sznobizmusra is. A módszer azonban közös: behatolni és ellenállni.

Wim Delvoye három éve az Ernst Múzeumban rendezett önálló kiállításával (melyről kritikánk itt olvasható – a szerk.) mutatkozott be a budapesti közönségnek, provokatív munkáit azonban ide kattintva, weboldalán is érdemes megtekinteni. A FarmVille-szerűen animált városkában kattintgatva feltárulnak tetovált disznói, gótikus üvegablakká komponált intim röntgenfelvételei, na meg a Cloaca Factory, ahol bonyolult gépek gyártanak élelmiszerből ürüléket. A Stúdió Galériában a termék arca, a Mr. Propert idéző, belekben végződő erősember ösztönöz a gyár által termelt „kortárs művészeti alkotás” megvásárlására. „Be smart, buy Cloaca Shit now!” – buzdít a rajzember, és aki okos, már futhat is vásárolni.

Míg Wim Delvoye a kortárs művészetet és az azt termelő kánongyárakat vette célba, addig a többi művész inkább közéleti témák felé fordult. A termet Papp Réka Kinga Millió rózsaszál-átirata tölti be, amit Millió zsebbe száll-ként, a Verók István terézvárosi polgármester elleni demonstrációként adott elő Papp. Az eset hírét növelte, hogy Verók beperelte a lányt, amivel egy nagyobb ívű ellentüntetést váltott ki, főszerepben az említett dallal.

A fennálló, megkövesedett szociális rend ellen száll síkra Francisco Camacho. A művész a csoportos házasság intézményét támogatta akciójával, amely a normalitás mibenlétét kérdőjelezi meg. Plakátjain delfin-, majom- és embertriászok bizonyítják, a csoportos együttélés igenis természetes, és gondoljunk csak bele, mennyivel könnyebben megoldható lenne a családi munkamegosztás is így.

Környezetvédelmi felszólalás is akad, ilyen például Julien Berthier Para Site járműve, amely konnektorhoz csatlakoztatva, vagy egy másik kocsira tapadva is képes közlekedni. Jennifer Allora és Guillermo Calzadilla segélykiáltó környezeti lábnyomokat hagyott egy katonai kísérletekre is szolgáló puerto ricói kikötő homokjában. Az illegális behatolók a művészek által készített, feliratozott talpú csizmákat viselték, amikor pedig elhagyták a terepet, az őrök csak a környezetért felszólaló nyomokat találtak.

M
Matthieu Laurette: Opportunities: Let’s Make Lots of Money, 2005 – 2010

A kiállítás kedvelt témái a munkanélküliség, illetve az elhelyezkedéssel járó anomáliák. Minden, reményét vesztett munkakereső lelkéből szól Fayçal Baghriche, aki impozáns CV-jét olvasta fel a metrón, és Julien Prévieux, aki antimotivációs levelekkel válaszolt álláshirdetésekre. Prévieux hevesen tiltakozik a megfogalmazott elvárások ellen, leveleiben kijelenti, ő nem akar üvegvágó, croissant-árus, sofőr vagy jegykezelő lenni. Riadtan olvashatjuk a munkáltató válaszát: „kérésének nem tudunk eleget tenni” – akkor mégis felvették szegényt?

Persze a bomlasztott rendszerek közül nem maradhattak ki a fogyasztói szokások sem. Matthieu Clainchard Free party a szupermarketben című akciójában a bolti termékek is a flashmob részei lettek, a Gruppo Tökmag hajléktalan IKEA-katalógusa pedig a híd alatt málló Hoppala matracot és Tress képkeretet kínálja akciós áron. Matthieu Laurette pedig több évig élt egy peták nélkül, kizárólag kuponokból, visszatérítésekből és bónusztermékekből, amivel több újság címlapjára is feltornászta magát.

Az ismert és elismert művészek alkotásai értő, mégis mostoha otthonra találtak a Stúdió Galériában. Az intézmény – hiába az intellektuális pezsgés – kopottas, szakadozó miliőbe csomagolja az alkotásokat. A tévék, lejátszók és az őket körbekígyózó kábelek mintha lomtalanításból kerültek volna ide, szinte fél az ember rájuk nézni, nehogy kiégjen a képcső. A szerkezetekkel a galéria dolgozói hősiesen megküzdenek, de néha alulmaradnak a csatában, így például ottjártamkor a SZAF alkotását bemutató monitor nem is működött. Az A4-es lapokra kinyomtatott projekt-dokumentációkat mintha a szobájukat dekoráló koleszosok ragasztgatták volna ki, és általában, a kiállítás módjából hiányzik az igényesség, ami – tegyük hozzá – nem minden esetben okolható a támogatottság hiányával.

Persze a „művek” nem kiabálnak vitrin után, hiszen legtöbbjük egy folyamat, egy hangsúlyozottan nem galériába készült akció dokumentációja. A kiállítótér esetükben nem tárgyak, hanem gondolatok gyűjtőtere, a látogató pedig a terem elhagyásával is a koncepció részese maradhat, már ha hagyja magát megfertőzni.

A kiállítás 2011. június 25-ig látogatható.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek