Művészetkedvelő zárt társaság lehetett, szabadidejüket nívósan eltöltő középosztálybeliek. „Ez a sárga olyan, mint egy sivatag.” „Ezekben a lebegő ékekben van valami fenyegető.” „A lapos fekete négyszög koporsóra emlékeztet.” Józan polgárok vizsgálták a kilenc festményt, gondolkodtak a kompozíciókon, mérlegelték a színviszonyokat, befelé figyelve tűnődtek egy-egy motívum lelkiállapotukra gyakorolt hatásán. Becsületükre legyen mondva, a látvány értékelését nem kapkodták el. Tehetséges közönséget alkotva azon problémáztak, ami miatt a ma élő egyik legjelentősebb képzőművész épp ilyennek alkotta őket.

Bak Imre: Tegnap, ma, holnap

Illettek egymáshoz: a festő sem kapkodott el soha semmit. Ez a közönség valószínűleg nem vizsgázhatna le ’bakológiából’: nyilván egyiküknek sem ugrik be, hogy a mester még a hatvanas években indult az akkor  vadonatúj, éles vonalakból építkező újkonstruktív hard edge-dzsel; hogy pályatársaival, Fajóval, Nádlerrel, Henczével akkoriban a legmerészebb, de még éppen „eltűrt” négyesfogatban hajtott nyugati irányba;  hogy a nyolcvanas évek közepén az ő vásznai számítottak az egyik első hiteles posztmodern teljesítménynek; hogy életútja immár fél évszázada fejlődik töretlenül, mégis folyamatosan újul; s hogy minden, számára fontosat képeibe épít, miközben mégis azonos maradhatott önmagával. A közönség ebből valószínűleg csak annyit észlel, hogy ezeket az absztraktokat (vagy micsodákat) komolyan kell venni.

Méretük az egyik lényegük.  Ha az Esély zsebkendőnyi felületen lebegtetné a fehér-sárga-zöld elnyújtott téglalapot a szürke háttér előtt (?), s nem venné magára a lepedőnyi felület fáradtságát, vagy ha a Helyzetek című képen az egymást csúcsaikon egyensúlyozó rőt-fekete idomok csak lágy tüskékre emlékeztetnének, s nem – mint itt – harapni készülő óriási szemfogakra, akkor téttelen lenne az egész produkció. Akkor csak színesen szökkenő gyíkok lennének egy terráriumban. Ezek viszont krokodilok.

Fegyelmük figyelmet érdemel, ez másik kiváló tulajdonságuk. A mai magyar piktúrában talán csak Konok Tamás festett idomai készültek ennyi műgonddal, energiával és mechanikus segédeszközt mellőző kézimunkával, de Bak még ennél is messzebb merészkedik. Perfekcionizmusa mintha azt sugallná: nem remeg a kezem, amikor középre kiteszem a vörös négyzetet, és nem fekszem le addig aludni, amíg a mályvaszín felületen egy pörsenés is látható.

Bak Imre: Helyzetek II. (A képek forrása: Ráday Galéria)

Harmadjára viszont van ezekben a képekben egy lábat földbe gyökereztető képesség, egy megállást parancsoló erő, egy orbitális titok. A szakirodalom ezt „absztrakt allegorizmusnak” hívja (Földényi F. László, Hajdu István stb.), de igyekszem a látványt embernyelvre fordítani. Az a helyzet, hogy Bak Imre úgy teremt teret a vásznain, hogy nem használ perspektívát. Úgy alakítja a síkidomok egymáshoz való viszonyát, hogy azok jelentésszagúak legyenek. Úgy színezi be egyenesek határolta felületeit (régen még léteztek nála görbék is), hogy érzelmeket váltsanak ki. 

Itt van például a Remény 2011 festmény. Mások nonfiguratív képeinél az efféle címadás általában puszta szeszély, esetleg a művész belvilágára utaló rejtett kódjel. Bak Reménye viszont nem légből kapott fantázia-szülemény. Ő tényleg hisz, vár, remél. Személyes vallomásai is teli vannak világnézettel, politikai kíváncsisággal, a közélet iránt elkötelezett ember éthoszával.

A vászon alsó és felső mezejét sűrű rácsrendszer borítja. Szinkópa-ritmusba rendezett világos-sötét, majd sötét-világos, monoton, egykedvű raszterháló. Hiába alkotják meleg tónusok a párhuzamosakat, kétség nincs: börtön ez a javából. A barna, a bordó, a homokszín árnyalat legföljebb a létezés alapjáratát biztosító zárt rendszerként működik. Az aranymetszés függőleges, felső pontján azonban a struktúra megszakad. Széles sávnyi ég(?), űr(?), semmi (?) bontja meg azt a kérlelhetetlenül bekockázott síkot, melynek közepén – mint egy hitvallás, mint egy címer, mint egy „e jelben győzni fogsz” embléma – egy elnyújtott téglalap-forma keretként óv egy kisebb, ugyancsak téglalalap formájú fekete alakzatot. Az alakzat középen van, a függőleges és a vízszintes szimmetriatengely metszéspontjában. Csak a vak nem látja, hogy a fekete síkidom itt maga a centrum, az állítás, a győzelem. Arról „szól”, hogy a körülmények rácsrendszerén túl létezik egy (más)világ, ebbe a világba el lehet menekülni, ebből a világból ki lehet lépni, ebbe a világba nem kell belenyugodni. Ha a híres szabadulóművésznek, Houdininek is sikerült kikerülni a totális börtönökből, nekünk, a kultúrák és fortélyok ismerőinek ugyan miért ne sikerülne? 

Belemagyarázás lenne ez a Remény-stratégia? Végül is maga írta monográfiájába épített interjújában: „nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy mindenféle centrum és háttér és értelmező elv hiányzik létezésünkből. Ez ellen én azzal akarok tiltakozni, hogy olyan képeket festek, amelyekről azt gondolom, hogy szemben állnak ezzel a szörnyűséges vízióval.” Arról nem is beszélve, hogy ez nekem, a belemagyarázónak – gondolom a többi civilnek is – mennyire megnyugtató.