Nem biztos, hogy minden leplet le kell rántani. Manapság ugyan szinte mindent tudunk, illetve látunk a híresekről, amit nem kéne, és nem is érünk vele semmit. Akkor tán mégis jobb a méltóság, mert akinek tényleg van, még csak nem is tengeti túl, és akkor lehet szimpatikusnak lenni a tömegek előtt.

Ghitta Carell, alias Klein Gitta ’30-as években készített fotóin a nagy emberek mind nagyon rokonszenvesek. Még Mussolini is, pedig az ő portréiba nagyon bele akartam látni a fasisztát, de elég nehezen sikerült a művésznő szemléletmódja miatt. Akit a múzeumi ismertető „a portréfotózás és retusálás nagymesterének” nevez, ám az előbbi alapján azt gondolom, hogy a hangsúly a minősítés második elemére esik. Ez egyáltalán nem baj, ilyen fotósra is szükség van/volt/lenne bizonyos körökben, melyeket leginkább koronásnak szokás nevezni.

Ghitta Carell ebben a szférában nagyon népszerű volt, a műtermében a megrendelői állítólag egymásnak adták a kilincset (elképzelhető, hogy a királynők is odamentek?), s addig öltözködtek a magukkal hozott ruhatárból, amíg el nem érték a legimponálóbb hatást. Szó, mi szó, igen vonzó képek keletkeztek a normál körülmények között körmönfont politikusokról, a kiszámíthatatlan színésznőkről és a legkevésbé sem makulátlan vezérekről. 

A beállítások csak ritkán arcképek, többnyire minimum fél alakos kompozíciókat állított be Carell, amelyeken a testtartásnak és a kezeknek is jelentős szerepet szánt. Minden bizonnyal kiváló pszichológiai érzékkel rendelkezett, mert tudta, hogy a nők közül kit kell a végzet asszonya, kit az emancipált nő, és kit a fenséges hercegkisasszony szerepében láttatnia. Emma Gramatica színésznő például királynőbb a királynőnél, Palma Buccatelli kritikus minden bája mellett kemény, mint a faltörő kos, Bethlen Margit a szemébe húzott kalappal pont olyan titokzatos, mint Marlene Dietrich, a graciőz belga hercegnő pedig Gene Kellyvel versenyez.  

III. Viktor Emánuel (A képek forrása: Magyar Nemzeti Múzeum)

Nem volt ez másképp a férfiak esetében sem, ők, kivált a politikusok, többnyire értelmes arcú gondolkodóként, bölcsen merengő entellektüelként állnak a kamera előtt, ami eleve nonszensz, mégis ezt látjuk. Carell egyedül a filmes Walt Disney-t helyezte élethű szituációba: a maestro oldalnézetben, cigarettával a szájában „rajzol”, ellenben III. Viktor Emánuel éppen olyan merev és jelentéktelen, mint uralkodói képességei, a fenegyerek Marinetti jóságos férj és patriarcha imázsával viszont nem győztem azonosulni.

Az 1899-es, szatmári születésű Klein Gittának szerencsés életútja volt, a fotográfusi szakmával először Budapesten ismerkedett, s alkalma volt Székely Aladár munkáját is közelről figyelni. Ez utóbbi tapasztalás maradandó nyomokat hagyott stílusán, amelyet – bécsi és lipcsei tanulmányokkal tetőzve – mindvégig megőrzött, talán túlságosan is, ugyanis fotográfusi aktív kora utolsó pillanatáig a fiatalon megtanult eljárással és módban dolgozott. Valószínűleg nem csak a képességei, de következetes konzervativizmusa is meghatározta a vevőkörét, hiszen a tradicionális uralkodó családok tagjai nem szívesen változtatnak a bevett hagyományokon, még fotográfia készíttetése esetén sem. 

Klein Gitta 1924-től Olaszországban élt, Firenze és Milánó után végül Rómában telepedett le, majd negyvenöt év után Ghitta Carell néven Izraelbe költözött, s ott is halt meg 1972-ben egy kibuc földi és művészi javaktól mentes lakójaként.

„Én csak a lelket tudom fényképezni” – mondta magáról, s ebben sok igazság van, mert rokonszenvessé fényképezett luxusmodelljeiből tényleg a legjobbat hozta ki. A kiállítás címe ebből az önvallomásból merít, bár A lélek fénye kissé nőírósan lányregényes, mindamellett a lényeget tükrözi annak ellenére, hogy az önarcképeken egy komoly arcú, keskeny ajkú, konszolidált nő néz el a fejünk fölött, akinek gondosan megigazított hajviselete és józan tekintete inkább sejtet megbízható kormánytisztviselőt, mint fotográfiai szalont fenntartó művészlelket. Mert az volt, nem vitás, egy alkalmazott műfaj profi mestere a feladathoz illő ízlésvilággal és idealizáló készséggel.

 

A fentiekből akár azt is kiolvashatná valaki, hogy a kiállítás érdektelen, de érdekes módon koránt sincs így. Nem mondom, voltak mellettem látogatók, akik csak végigsétáltak a képeknek helyet adó keskeny folyosón, de a többség elácsorgott egy-egy portré előtt, s magam is élveztem a régimódiságot, a jól kitalált beállásokat, és úgy általában, a minden apró részletre kiterjedő, hatásos ötletdömpinget. 

Az nem kérdés, hogy Carell fotográfiái ódivatúak, de javára legyen mondva, mai napság is sokat javítana a nép közérzetén, ha saját, választott celebjeit és politikusait a valósnál legalább egy kicsit rokonszenvesebbnek láthatná.