Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

A JÉG, AMINT VASTAGSZIK

György Péter: Apám helyett
2011. jún. 7.
György Péter könyvének egyik fő állítása, hogy a kollektív emlékezet nem tudhat megfelelően működésbe lépni a személyes emlékezetmunka nélkül, s hogy ez különösen így van egy olyan országban, ahol az emlékezetpolitika csődje mutatkozik immár húsz éve. BÁN ZSÓFIA ESSZÉJE.

2010 februárjában, Berlinben, a befagyott Wannsee-n gyalog sétáltam át a Literarisches Colloquium reneszánsz utánzatú kiskastélyából a tó túlpartján álló Wannsee Konferenzhausba. A helyiek állítása szerint a tó, ilyen mértékig, hosszú évtizedek óta nem fagyott be, s amikor maguk is nem épp a tavon levegőztek, ablakaikból mosolyogva, s nem kevés ámulattal figyelték a vastag jégrétegen kialakult színes forgatagot, amely, főként hétvégén, leginkább egy Brueghel-képre emlékeztette őket: kutyasétáltatók, korcsolyázó gyerekek és felnőttek, babakocsit tologató és nagyobbacska gyerekeiket sétáltató családok, jéghorgászok, a télen is üzemelő, túlparti kocsmák előtt forralt bort szürcsölgetők és kedvező szél esetén, a jégboardozás nem éppen veszélytelen fortélyait bemutató, s kisméretű ejtőernyőikkel kecsesen levegőbe emelkedő, merész kamaszok. Csak ha befelhősödött, és a jég szürkés-fehérje összeolvadt az égbolt hasonlóan szürkés-fehér masszájával, akkor maradt magára a befagyott tó, ilyenkor gyakran a túlpart is láthatatlanná vált, s csak a jégre hullott hóban kitaposott, s a túlpartnak tartó, ködbevesző ösvények voltak láthatók.

apamhelyett

Mielőtt a szikrázó napsütésben és hatalmas hóban elindultam volna, gondosan lefényképeztem az alkotóházat többféle szögből, először az üvegezett reggelizőterasz felől, ahonnan pompás kilátás nyílik a tóra és a túlpartra, aztán alulnézetből, a hóval borított kert alsó végéből, ahonnan a villa inkább valamiféle kísértetkastélyra emlékeztet, aztán a tavon átsétálva végigfényképeztem a jégen zajló vidám, színes jeleneteket, majd a Konferenzhaus villáját még kívülről, először a tó felől érkezve, majd a kocsiút irányából a villához vezető tetszetős fasor felől, s végül akkurátusan végigfényképeztem a múzeumban található kiállítás számomra fontosabb elemeit, valamint a villában található berendezések, szobrok, képek egyes darabjait. Dokumentálni akartam a magam számára ezt a kis kirándulást, s nem csak a múzeumban látható kiállítás, hanem talán még inkább az odavezető, s a kivételes körülményeknek köszönhetően megtehető út miatt is. Volt benne valami egyszeri, megismételhetetlen, de legalábbis valami, ami ezt az érzést keltette, és ebben talán nem is tévedtem nagyot, hiszen ha a tó netán későbbi teleken ismét ennyire befagyna, gondoltam, én nagy valószínűséggel nem leszek ott, hogy megismételhessem és megörökíthessem ezt az átkelést. Hajlamos voltam ezt az egész élményt kivételes pillanatként kezelni, s gondolatban más kivételes pillanatokkal társítani, olyanokkal, amikor az időjárási vagy más egyéb körülmények szerencsés együttállása lehetővé teszi, hogy megtörténjék valami, ami más körülmények között nem történik, nem történhetik meg. Hajlamos voltam, ezen túlmenően, a zsidóság teljes kiirtásának gondolatát frappánsan kifejező végső megoldás szülőházába való átsétálásomat a személyes módon megélt történelmi emlékezet földrajzi térben való kifejeződésének tekinteni. A személyes és/vagy kollektív történelmi emlékezethez – egyáltalán az emlékezethez (vagy inkább a felejtéshez?) – köthető, hasonló, térbeli vagy gondolatbeli sétáim persze korábban is voltak, de talán egyik sem volt képes ilyen tökéletes formában kifejezni, leképezni egy-egy ilyen sétának a veszélyeit, buktatóit, útvesztőit, mint éppen ez a vastag jégen való, kivételes átkelés, amely az időjárási viszonyok, azaz a körülmények hirtelen változása folytán, ismét lehetetlenné válik. Mondom, mindennek csak félig-meddig tudatában, inkább ösztönösen, mint tudatosan cselekedve, aprólékosan megörökítettem ennek az útnak minden fontosnak tűnő mozzanatát, hogy majd később, a képeket elővéve, gondolatban megismételhessem ezt a fizikailag megtett utat, s így, az antikvitásban kidolgozott mnemotechnika szabályai szerint, eljussak bizonyos mögöttes, elvont tartalmakig, amelyeknek ez az útvonal volt a térbeli leképezése.

Aztán eltelt egy hónap, és az elutazásom napján, mivel a repülőgépem csak késő délután indult, gondoltam, elmegyek a nemrég felújított Neues Museumba, oda, ahol a történelmi emlékezet nem csupán a kiállított tárgyak, hanem a bravúros architekturális rekonstrukciónak köszönhetően az építészeti térben is tetten érhető. Látogatásom elején, gondoltam, elszaladok a vécére, hogy aztán már zavartalanul folytathassam a nézelődést. S minthogy ezt a látogatást is végig szerettem volna fényképezni, az addig kezemben tartott fényképezőgépet a vécéfülke papírtartó bádogjára helyeztem. Aztán kilépve, ottfelejtettem. Öt perc elteltével, már az emeleten, hirtelen belémhasított a hiány, visszarohantam, de már csak az üres fülkét találtam (ennyit a női szolidaritásról). Mivel, rám jellemzően, elfelejtettem Berlinbe kábelt vagy memóriaolvasót vinni, s megint csak rám jellemzően, ezt ott nem pótoltam, a képek nem voltak letöltve. Gondoltam, ráérek majd otthon. Az idő addigra már felmelegedett, latyakká olvadt a várost borító, vastag hótakaró, és a tavon tilos volt közlekedni, túlságosan elvékonyodott rajta a jégréteg.

*

Alighanem bizonyos csillagászati, vagy más, egyéb körülmények együttállása szükséges ahhoz, hogy a történelmi és személyes emlékezet működésbe jöjjön, s ennek melléktermékeként bizonyos könyvek megíródjanak. S noha az angol közmondás úgy tartja, hogy where there is a will, there is a way, ha jól meggondoljuk, a történelmi emlékezet terén is inkább úgy fest a helyzet, hogy where there is a way, there is a will – miképpen azt Gombrich a művészetre vonatkozóan kifejtette (Art and Illusion: A Study in the Psychology of Pictorial Representation /1960/). Vagyis nem annyira arról van szó, hogy ahol van valamire akarat, ott előbb-utóbb kialakul e valami létrejöttéhez vezető út, hanem inkább arról, hogy amikor valami létrejöttéhez, megtörténtéhez létrejönnek a feltételek, akkor megszületik a hozzávaló akarat is. György Péter Apám helyett című könyve, sok más egyéb mellett, talán elsősorban erről az időpillanatról, ha úgy tetszik, őspillanatról szól, amelyik lehetővé teszi, hogy egy társadalomban, illetve egy személy magánperspektívájából valamiről szó eshessen, valamivel szembe lehessen nézni, valamivel el lehessen számolni. Az ilyen „őspillanatok” természetesen nem a semmiből, s főleg nem hirtelen keletkeznek.

György Péter
György Péter

Magyarországon is csaknem húsz évnek kellett eltelnie, hogy olyan művek szülessenek – legyenek azok regények, életrajzok, önéletrajzok, drámák vagy bármely más műfajhoz tartozóak –, amelyek magukra vállalják a szembenézés és elszámolás terhét, illetve annak egy részét. Sőt, ha már a műfaj kérdése előkerült, azt is mondhatjuk, hogy az efféle tartalmakon, témákon túlmenően, bizonyos műfajok is akkor nyernek teret illetve létjogosultságot egy-egy kultúrán belül, amikor ez a bizonyos, megfelelő pillanat létrejön. Az Apám helyett ugyanis egy olyan, végtelenül személyes, hibrid-műfajban íródott, amelynek a magyar irodalmi kánonban – szemben például az angol vagy francia nyelvű irodalmakkal – viszonylag kevés tere és elismertsége van. Ez nem más, mint az önéletírás vagy  életrajz, memoár, napló avagy intellektuális fejlődésregény, illetve mindezek ötvözése az esszészerű stílussal és fesztávval. Az idetartozó művek szaporodó elismerésére példa Ferencz Győző Radnótiról írott, angolszász stílusú kritikai életrajza, vagy Vajda Miklós Anyakép, amerikai keretben című, ön/életrajzi könyve, amelyik tavaly – teljes joggal – szépirodalom kategóriában nyert díjat, amire korábban nálunk alig akadt példa. A memoár vagy ön/életrajz ugyanis, más nemzeti kánonokkal szemben, eleddig nemigen kapott helyet nálunk a szépirodalom számára fenntartott műfajok között. Ritka kivételek persze mindig akadnak, mint például Vas István memoárjai, de e kétségtelenül kiváló mű szépirodalmi elismertsége elsősorban költői nimbuszának köszönhető. A közvetlen, személyes tartalmak, illetve a közvetlen, nem eltávolított, nem fedett, hanem éppen hogy felfokozottan vállalt és hangsúlyozott, személyes hangnem a magyar irodalomtól és a tudományos nyelvtől nem kevésbé, alapvetően idegen.

György Péter könyve az abban kifejtetteken túl, éppen ezzel a radikális személyességével tudja olvasóit meghökkenteni és rabul ejteni, még akkor is, ha bizonyos megállapításaival, műelemzéseivel vagy kijelentéseivel nem is feltétlenül értünk egyet. Úgy tűnik, nálunk most jött el ennek a műfajnak az ideje, lehetősége, mostanra ért be, sőt vált túléretté mindaz, amivel az elvégzetlen, személyes, illetve kollektív emlékezés nem volt képes, nem volt hajlandó szembenézni, s ami mostanra nyilvánvalóan valamilyen utat, formát igyekszik találni magának. Az adott történelmi pillanatot tekintve, azt kell mondjuk, sajnos túl későn. Akkor, amikor e hiány okozta sebek már elfekélyesedtek, akkor, amikor a társadalmi megosztottság, a gyűlölet, a kirekesztés, a rasszizmus, a hatalmi gőg és ostobaság újra előhívják azokat a viselkedésmintákat, amelyek következményeivel ez a társadalom a mai napig gyakorlatilag képtelen volt szembenézni. E képtelenség elsősorban a cinikusan számító politikai tehetetlenkedés számlájára írható, amely újra és újra előhívta, előhívja e veszélyes, gyakran tragédiákba torkolló viselkedésmintákat. Éppen ezért, az Apám helyett nemcsak tartalmával, hanem a formájával is jelzi, hogy szakítani kíván e hagyománnyal, politikai, esztétikai, személyes síkon egyaránt. Politikáját, ideológiáját nem csak hirdeti, hanem performálja, s éppen e performatív előadásmóddal erősíti a mcluhani diktumot, mely szerint a médium (itt: a műfaj) maga az üzenet. Az Apám helyett olyan beszédaktus, amely létrehozza azt, amiről (vagy aminek hiányáról) beszél.

Életrajz, illetve önéletrajz sokféle van; van amelyik első-, van amelyik második-, és van, amelyik harmadik személyben íródik (ez utóbbira példa Henry Adams The Education of Henry Adams című, az amerikai irodalomban klasszikusnak számító mű). De akad olyan is, amelyben a szerző egy másik személy életrajzába bújva írja meg a sajátját – ilyen például Gertrude Stein The Autobiography of Alice B. Toklas című könyve, amely látszólag élettársa életét beszéli el látszólag az élettársa által megírva. (Stein máskor is szeretett az (ön)életrajz műfajával eljátszani – lásd pl. az Everybody’s Autobiography című művét –, hiszen egész életműve egyik fő témája éppen az idő elbeszélhetősége a nyelven, a grammatikai szerkezetek ismétlődésein, apró, változó rezdülésein keresztül, repetition with a difference, mondta Stein, és mi más is lenne egy-egy életrajz, önéletrajz célja, mint éppen e difference tettenérése.) György Péter könyve legalább ilyen sajátos technikával dolgozik, amennyiben apja életútja, politikai és intellektuális fejlődéstörténete, valamint egy korszak politika- és kultúrtörténete örvén egyúttal megírja saját érzelmi-, intellektuális-, politikai- és identitásbeli fejlődéstörténetét is. Hogy ezt egyesek életrajznak, mások önéletrajznak, esszének vagy regénynek olvassák-e, lényegtelen; a lényeg a steini repetition with a difference radikális tettenérése, megfogalmazása. E törekvés azonban itt nem az idő mint olyan, hanem egy konkrét történelmi korszak (a háború és az azt követő Kádár-korszak), egy kulturális és mentális tér elbeszélhetősége szempontjából érzékelhető, s nem kevésbé a formai és tartalmi különbözőség (difference) szempontjából, ami itt komoly párbajra látszik kelni a derridai différance-al, ami a kitérés, elodázás, elhalasztás ideájához köthető. Az Apám helyett azt állítja, újra és újra, repetitíven, olykor némileg redundánsan, de csökönyösen és kitartóan, hogy nincs, nem lehetséges többé a kitérés, nincs, nem lehetséges többé az elodázás, hogy az elhalasztás ideájának radikális megszüntetése többé nem halasztható el.

Az Apám helyett többféle párhuzamos történetre épül: az apa politikai-, ideológiai- és identitásbeli fejlődéstörténetére, a háború alatti magyar társadalom, majd a háború utáni kommunista hatalomátvétel, az ötvenhatos forradalom és az azt követő Kádár-korszak egymásra épülő politika- és kultúrtörténetére, valamint saját intellektuális, identitásbeli és nem utolsósorban érzelmi fejlődéstörténetére. Tulajdonképpen a könyv bibliográfiája is e háromféle történet egymásbakapcsolódásának történetét tükrözi, egyfajta paratextusként, hangsúlyozottan személyes keretként, amely nem elsősorban tudományos igényű, átfogó megközelítést, hanem sokkal inkább személyes perspektívákból adódó válogatást tükröz. A bibliográfia, pars pro toto, leképezi az egész könyv szerkezetét és működésmechanizmusát. Egy fiú meg akarja érteni apja életútját, hogy ezáltal saját identitását, saját érzelmi és mentális otthonát meglelje. A könyv kétségtelenül egyik főmotívuma az otthon, az otthonkeresés, az otthonvesztés, illetve az otthontalanság problémája, amely egyrészt az apa történetéből, majd az arra szükségszerűen épülő fiúéból adódik. Egy magyar, keresztény zsidó fiatalember története bontakozik ki, aki érettségije évében, a háború alatt a bori munkatáborban találja magát, majd azt túlélve kommunistaként annak a rendszernek a híve lesz, amelyik visszaadta neki a hazához, az otthonhoz, a magyarságához való jogot, aztán ötvenhatban ki tudja milyen szerepet vállalt, a kádári konszolidáció éveiben pedig élvezi annak a politikának és mentalitástörténetnek gyümölcsét, amely a múlt, a múltról való beszéd eltörlésével paktumot és otthont  kínál azok számára is, akik korábban otthontalanokká váltak, majd néhány évtized elteltével a zöld mozgalom egyik megalapítójaként a szélsőjobbal rokonszenvezik. A fiúnak meg kell kísérelnie megírni ezt a történetet, hogy ne mások írják meg helyette, hogy ne sajátíthassák ki azok, akikkel ő maga semmilyen közösséget nem hajlandó vállalni. Ilyen értelemben a könyv megírásának többféle, jelentős tétje van, s ezek adják a mű érzelmi feszültségét, amely végig fogvatartja az olvasót.

E feszültséghez nem kevésbé járul hozzá az, hogy a könyv többféle hiányra épül, sőt mondhatni, e hiányok – melyeket a szerző részben nagyon tudatosan, részben nyilván öntudatlanul, beépít a narratívába – képezik a mű alapját. Az egyik nyilvánvaló hiány az apa nem-beszéde, azaz hallgatása: az, hogy elnyomja, elhallgatja a múltját, a származását, az, hogy noha válásakor fontosnak tartja magával vinni a boldog kamaszkorról tanúskodó fotóalbumát valamint a bori és ötvenhatos naplóját, ezekről, illetve az ezekhez kapcsolódó élményeiről, tapasztalatairól mégsem beszél soha. Talán éppen e hiányt, e hiátust szerkezetileg megjelenítendő, e fényképek illetve szövegrészek a könyvben – egy-két rövid idézettől, utalástól eltekintve – nem jelennek meg, s ez, úgy vélem, szerencsés döntés volt. Egyfelől azért, mert a szöveg így valóban, tényszerűen is egy hiányra, illetve hiányokra épül, ami fokozza a feszültséget – olvasóként vágynánk rájuk, ugyanakkor érezzük, hogy beemelésük tulajdonképpen szűkítené György Péter könyvének egyik imperatívuszát, mely szerint az effajta emlékezetmunkát nem csak az egyéni-egyedi történetek felől (noha talán ez lenne a legfontosabb), hanem társadalmi szinten is végre el kell(ene) végezni. A fényképek, illetve konkrét szövegrészek beemelése talán túlságosan egyedivé szűkítené az értelmezési tartományt. Ugyanakkor a könyv mégiscsak egy rendkívüli ember – szó szerint – rendkívüli (a renden kívüli) történetét beszéli el (egyúttal megkérdőjelezve e kontextusban a „rend” ideáját is), s igyekszik megérteni és megértetni, hogy e történet miként jöhetett létre. A szószerinti, tárgyi örökség tehát nem kerül bele a könyvbe, ám helyette létrejön egy új, korábban nem létező „tárgy”, maga a könyv, amely viszont már a következő generáció tárgyi (és szellemi)örökségévé válik. A másik nyilvánvaló (és fájdalmas) hiány, az apával való érzelmi kapcsolat megszakadása a váláskor, akkor, amikor kezet fogva elbúcsúzik tőle, mely elidegenedés csak az apa halála előtti betegség alatt látszik csökkenni vagy megszűnni. A kettejük közti kapcsolat elbeszélése azt is sugallja, hogy csak az apa halálával, e végső hiánnyal vált a könyv megírhatóvá. A könyv az ő hiányát és a távolság éveit ugyan nem pótolja, viszont – nagyívű apparátussal – igyekszik felrajzolni egy korszak- és mentalitástörténetet, ami némi magyarázatként szolgálhat egy ilyen érzelmi és intellektuális állapot létrejöttére.

E hiányra, hiányokra természetesen maga a cím is rájátszik, amennyiben kvázi – de csak kvázi! – az apa helyett, az ő hallgatása miatt írja meg ezt az elbeszélést, amely ily módon persze már nem lehet az apa elbeszélése, hanem csakis a sajátja. Az apa helyett nem lehet beszélni, ezért helyette beszélteti azokat a műveket (szépirodalmat, teóriát, filmeket és művészeti alkotásokat, irányzatokat – mindazt, amit a bibliográfiában tételesen felsorol), amelyek e beszédhiányt meglátása szerint nem csak helyettesíthetik, hanem egyúttal magyarázhatják is. A címben szereplő helyett ugyanakkor, s nem utolsósorban, azt az érzelmi közelítésre tett gesztust is pótolni igyekszik a maga részéről, amely az apa részéről elmaradt. „Mindazt, amit meg kell írnom, egyrészt jóvátehetetlenül személyes, másrészt – szándékaim és legjobb tudásom szerint – messze túlmutat az apámmal való viszonyomon. Az apám helyett írom ezt, de sem mentséget, sem magyarázatot nem kérek, és nem azt keresek. Az én feladatom csupán az, hogy rekonstruáljam a társadalmi fantáziának, a felejtésnek, az elfojtásnak, az eltűnt történeteknek azokat a kereteit, azt a teret, amelyben mindezt tündér könnyedséggel, sikerrel megtehette” – írja György Péter (163.o.).

Az a széleskörű szellemi háttér, amelyet könyvéhez használ, valóban lehetővé teszi, hogy ézékletes módon rekonstruálja e teret – még akkor is, ha – mint már említettük – egyes műelemzéseivel, megállapításaival nem értünk egyet, még akkor is, ha úgy érezzük, hogy egyes megállapításai sokszor csak a tágabb képbe való illeszthetőségüket szolgálják. Interpretációink esetenkénti különbözősége nem kisebbíti a szerző érdemét abban, hogy a Kádár-korszak egyik legérzékletesebb, megvilágító erejű leírását adja. Nem osztom például azt a nézetét, hogy Rubin Szilárd Csirkejátékának második, a drámai végkifejleteket nélkülöző változata sokkal rosszabb lenne, mint az eredeti. A különbségre való rámutatás fontos, mert a változtatások valóban, nyilvánvalóan cenzurális okokból születtek, de a végeredményt tekintve nem biztos, hogy rosszabb változat született, sőt a Kádár-korba való szürke belesimulás tulajdonképpen hívebben fejezi ki az egyes életek gyakran látványosságokat nélkülöző, szürkeségbe forduló drámáját, mint az eredetiben olvasható öngyilkosság, disszidálás és más egyéb fordulatok.

A Párhuzamos történetekre vonatkozó megállapításaival is olykor vitatkoznék, amennyiben például azt gondolom, hogy a vonatkoztatási rendszer, a keret azért itt is, a radikálisan fragmentált szerkezet ellenére (vagy éppen azáltal) is megvan, csak mondjuk Ottlik műveivel ellentétben e tér nem a szorosan értelmezett haza (az ország), hanem a XX. századi európai történelem, illetve kultúra, amely kétségtelenül otthontalanná vált a holokauszt megtörténte után. Nézetem szerint éppen ebben áll Nádas regényének radikalitása, hogy nem engedi szétszálazni a történeteket, hogy noha egy bizonyos perspektívából párhuzamosak, egy másik perspektívából mégis szétválaszthatatlanok. S ez akkor is igaz, ha – mint György Péter írja – „reménytelenül áthatolhatatlan és mély volt azoknak a különbségeknek a rendszere, amely az 1956-os kommunisták és a keresztény középosztály túlélői között húzódott. S hiába hitte bárki, hogy világaik egyszer is összetalálkozhatnának.” (208.o.) A Nádas regénycímében szerepelő párhuzamosságot én – szemben György Péterrel, aki azt írja: „Nincsen többé semmiféle világos szerződés a korszak és átélői között, a párhuzamos történetek szó szerint értendőek.” (201.o.) – valójában inkább ironikusnak olvasom, hiszen a regény épp azt performálja, ahogy a történetek, a testek, a gondolatok és érzések – mindenek ellenére! – érthetetlenül és gyakran borzalmas módon összeérnek, legfeljebb nem mindig érzékelhetően. Éppen ezért lehetetlen a totális, befejezett szerkezet, a panorámakép – nincs olyan perspektíva, amelyből az egész (a történelem) látszik, csak a hirtelen, váratlan (ám a valóságban mélyen meglévő) együttállások érzékelhetők, mint amikor a csiga nyákos csíkja hirtelen becsillan a fényben.

Vagy az Utószezon című Fábri-film szereposztására vonatkozó, túldimenzionáló megállapításaihoz képest a fordítottja mellett is tudnék érvelni: a Básti-Páger-féle, az élethez (a valósághoz) képest fordított szereposztás egy értő (azaz a háttérinformációkkal rendelkező) közönség számára (márpedig itt mindenki mindent tudott, legalább róluk!) akár lehetett (volna), vagy lehetne pedagógiai értelemben revelatív is: a szereposztások esetlegesek, adott esetben megfordíthatók. Folytathatnám a sort, de nem érdemes, mert miként a szerző is írja, forrásnak tekinti e szövegeket (bármilyen műfajúak legyenek is): „Valóban, egyszerűen használom, kirablom ezeket a szövegeket, amelyeket irodalmi összehasonlíthatatlanságuktól függetlenül éppúgy forrásnak tekintek, mint az apámét, s erre nincs más mentségem, hogy bírja ki az irodalom azt, amit halott apám helyett, az ő kézirataival, fényképeivel teszek, s adja ég, hogy érte.”

György Péter könyvének egyik fő állítása talán éppen az, hogy a kollektív emlékezet nem tudhat megfelelően működésbe lépni a személyes emlékezetmunka nélkül, s hogy ez különösen így van egy olyan országban, kultúrában, amelyben az emlékezetpolitika csődje mutatkozik immár húsz éve, s amelynek mára az egész társadalom a szenvedő alanya. Ahol a kívülről, felülről irányított emlékezetmunka nem működik, vagy nem létezik, ott nincs más választásunk, mint hogy ki-ki nekiálljon saját történetei elmondásának, a többiek pedig e történetek meghallgatásának. A megszólított szerepének felismerése és vállalása nem kevésbé fontos, mint a megszólítóé. Aki tehát az Apám helyett című könyvet elolvassa, e mára nélkülözhetetlen és elkerülhetetlen folyamat része, részese lesz.

Vö. Poós Zoltán: Vétkes, cinkos, néma 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek