Sokan vannak jók, és elegen legjobbak a világ fotográfusai között, s ebben az élbolyban kezdettől fogva ott vannak a magyarok. Legújabban Dezső Tamás is, aki legutóbbi Here, Anywhere című sorozatával Santa Fében megnyerte a tizenhatodszor kiosztott Center Award díjat. Dezső Tamás nem a semmiből bújt elő, sikere sem véletlenszerű, hanem a pálya egyik állomása (l. a fotográfus honlapját itt – a szerk.). Az idevezető utat becsülettel végigjárta, nem is tudom, hogy régimódi vagy retró módon, ugyanis nem valamely vizuális művészeti egyetem elit diplomájával pottyant a szakma csúcsára, hanem fokról fokra, valami olyasféle ranglétrán, amelyet a nagy rendezők is végigjártak a mozi őskorában. 

Persze azért ő is elsajátította a megtanulhatót, ezt követően hamarosan napilaphoz került, ahol gyorsan bearaszolta magát a fotóriporteri munkába. Több interjúban is elmondja, hogy bár eközben is rengeteget tanult, távolabbi, saját céljának nem az egyedi, rendelésre készült képek előállítását tekintette, hanem a történetmesélős, valamiről szóló sorozatok fotografálását. 

Még mielőtt szabadúszó lett, sajtófotósként is szerzett azért néhány hazai és nemzetközi díjat, de közben érlelődtek a témái. És az ügető, a Józsefváros, a hotel és az újgazdag fiatalok után a Raiffeisen Galéria falain most itt a legújabb anyag (illetve abból egy válogatás), melyet az elmúlt három év kelet-európai portyázásain fotózott képeiből állított össze Itt, valahol címmel. 

Dezső Tamás: Éjjeliőr

Ezekről a képekről azt nyilatkozta az alkotó, hogy a „megrekedt, egyfajta félszeg, felejteni vágyott kelet-európaiság” tünetei, a nemzetközi zsürorok azonban minden bizonnyal nem a balkáni egzotikumot díjazták, mert – azon kívül, hogy a divatja lejárt – annak se geo-, sem karakterspecifikus nyoma nincs a műveken. Az emberalakos- és tájkompozíciók tényleg bárhol lehetnének, mert föld, ég, fák és málló falak mindenütt vannak, egyedül a tél köthető a megfelelő földrajzi szélességekhez, de – ha leszámítjuk a sarkvidéki abszolutizmusokat – még az se számít különösebb ritkaságnak.

A gigantnagyításokon szinte semmi sincs, vagy alig valami, például egy havas, óriási mező horizontvonalán öt apró őzike, egy hatalmas, bontott téglás kupacon egy guberáló alak, egy hegymagasságú, erodált fal előtt egy kivilágított ablakú lakókocsi (amelyre a szabadság madarait festette valamelyik előző tulajdonosa), továbbá egy megint csak kihalt horizontra helyezett ház, melynek tűzfalára rádekorálódik az előtte mértani középpontban álló, méretes fenyőfa, aztán egy elhagyottnak tűnő csupasz bádogépítmény. 

Ez utóbbin nem is látszik a teljes ház, mert a képszélek az oldalfalakat levágják, s ettől az objektum szinte absztrakt emlékművé válik. A hatás nemcsak a szűkre vett kompozíciónak köszönhető, de az erodált textúrák és struktúrák szervezett gazdagságának is, az ég, a fémfal, a lábazat, a talaj egyformán monokróm, de különféleképp örvénylő mintázatának. Elveszti jelentőségét a valós fajsúly és anyagszerkezet, a szilárd könnyűnek, a légies súlyosnak látszik, s így szinte egyneműen pulzálóvá válnak. Mivel az eredetileg ember alkotta matériákat a pusztulás autonómmá tette, azok a természet rendjéhez igazodva egyre öntörvényűbbé váltak. Dezső Tamás képein ezek a felületek, vagyis a környezetek az igazi főszereplők, amelyek még a közöttük mozgó figurákat is a maguk képére formálják.   

Dezső Tamás: Épület (A képek forrása: Dezső Tamás)

Az Itt, valahol című sorozat témái mégsem drámák, csupán a szép új világon fügefalevélként fityegő, a reprezentáció hatósugarán kívül eső melléktermékek. Csendesen málló jelenségek, amelyekhez fenségesen illik a gyöngyházfényű, hófoltos táj. S bár a kritikus lelkesedése líraiságot sejtet, nem az jellemzi a műveket, de még csak nem is a szociografikus indíttatás. Dezső Tamás abban nagy, hogy egyszerűen „csak” észreveszi és megérti a jelentéktelent, amely a kamerája folytán túlnő önmagán, és profánul emelkedettbe, már-már szakrálisba vált. 

A szériából egyébként a havas és a falas képek tetszenek a legjobban (merthogy vannak másmilyenek is), a fentieken kívül a fenyőfa háttér előtt szinte szolgálati vigyázzban álló idős, napszemüveges katonatiszt, az erdőben lépdelő fehér ruhás apáca (akár egy Buňuel képkocka), meg a leomlott vakolatú házfal előtt álló kapucnis srác, apró kismalaccal a kezében. Mondom, szinte semmi, vagy alig valami a téma, a képek mégis beleégnek az agyba.