Parti Nagy Lajos: Az étkezés ártalmasságáról
2011.06.05.

Az írás műfaját tekintve monológ, Csehov művére utal (A dohányzás ártalmasságáról), de nyugodtan mondhatjuk monodrámának is, hiszen a láthatatlan, de megszólított személyek révén némileg tágul a horizont. SÁNTHA JÓZSEF KRITIKÁJA.

Az író képzeletében egy vidéki művelődési ház színpadja teremtődik, adva van: egy zsírleépítő termékét reklámozó, Fibinger nevű, „szaknévsorképes természetgyógyász”, Ilike, a párkapcsolata, a tömpemizséri publikum, talán még Margitka, a hely gazdája és a csodaszer. Áruljuk is el a nevét, nehogy tényleg valaki a természetgyógyszer-tárban meglátva belekóstoljon: Emese Acapulco Diabetikus Gyógyíró. 

Az írás műfaját tekintve monológ, Csehov művére utal (A dohányzás ártalmasságáról), de nyugodtan mondhatjuk monodrámának is, hiszen a láthatatlan, de megszólított személyek révén némileg tágul a horizont. A kamaradarab harmincegy jeleneten keresztül háborgatja a falu érdeklődőinek nyugalmát, és ezt ugyanennyi mérőpohárral ledöntött elixír tagolja jelenetekké. 

Az írás merő aktualitás. Minden mondata fájdalmasan ismerős, jelenünk elsebesedett testéről leemelt kisebb var, az emberi eltorzulás, a hitbe ágyazott „tudomány” pellengérre állítása, a televízió és a reklámok által elbutított honunk és annak lakóinak perverz tükre. Lecsupaszított lényege szerint a legkülönbözőbb, a test szükségleteiből következő, „termelői áron” forgalmazott, szinte áthatolhatatlan páncélként a tudatunk odaadására, felkínálására és ezáltal elvesztésére való szerek és eszközök féktelen eluralkodása. Nem tudhatjuk, mi segít, mi árt a halál felé vezető úton, a kényszerű második, eljövendő „felvilágosodás” nélkül valószínűleg mindannyian e találmányok áldozataiként végezzük. Univerzális és magyar egyszerre: „Hajrá, Emese, hajrá Acapulco, hajrá Tömpemizsér!” A politika is beront rosszul őrzött agyunkba, megkeresi azokat a verbális alakzatokat, amelyek egykor ártalmatlan focidrukkerek száján hangzottak el, s most nem tudjuk, a primitív, ám érthető nyelven ki szól hozzánk: maga a Megváltó vagy a Sátán? A dráma lényege, ha nem kabaré, akkor a beavatatlanságunk tragédiája. Ha nincs egy, a közösség által kimunkált, a tapasztalatok, érvek, hagyomány révén elfogadott normánk mindezen „csodaszerek” ellenében, akkor előbb-utóbb bedőlünk valaminek, még mielőtt a koporsóba tétetnénk. Parti Nagy Lajos írása mellbevágóan aktuális, de bedőlhetünk-e neki? 

A hang primitív, a viccek rosszak, osonásunk e világ elől valóban ezt a nyelvet szervesíti magába? Ahhoz hogy elég mélyre alacsonyodjunk, földre kell állítanunk a tükröt? Mert „a nevem Fibinger, a többit látják”-szerű poénok csak elvétve teremnek a szövegben. A kövér férfi, aki a csodaszert reklámozza, amelynek jogtulajdonosa, csak úgy felel meg önmagának, mint e termék végső eredménye: ő azért kövér, hogy tükröt mutasson és elrettentsen a kövérségtől, de a végeredményt képtelen felmutatni, a szer hatékonyságát nem termeli ki a darab, sem pedig az író látásmódja. 

Csak találomra az időzített, de csütörtököt mondott poénokból: „Ahogy mondani szokás, örüljek, hogy lyuk van az ózonomon” (11.o.), „Trágárkodás az élet megrontója” (17.o.), „Azt hiszi, az elíziumi mezőkön nem vagyok ugyanúgy megasztár?” (20.o.), „Az igazság olyan, mint a meggymag, vagy van a befőttben, vagy nincs.” (53.o.) A háziállatokról: „Épp házasságkötő-termük nincs, és betegbiztosításuk.” (sic!) (126.o.) Az írás régisége miatt nem tudhatja, hogy azóta már az is van. És az író iránti mélységes tiszteletből nem idézem tovább a sok-sok Kölcsey-, Vörösmarty-, Petőfi- és Illyés-átköltést. 

Hunya és henye az egész írás. Se megokoltsága, se szerepe nincs annak, hogy az előadó miért is gyűlöli a színpadon, nyilvánosan a társát, miért rendíti meg már első pillanatban a jóhiszemű publikum benne való hitét, amikor nem elriasztani akar, hanem terméket eladni, tehát hódítani. Thomas Benhard a Színházcsinálóban főhősével lenézetheti a majdani publikumot, mert az üres kocsmában protestál a neki jutott nyilvánosság becsmérlésével, Gogol hőse az Egy őrült naplójában komfortosan hisz magában: aki véli, az tudja; ám aki semmit sem vél, és semmit sem tud, nem jobb-e, ha ragaszkodik a betanult hazugságaihoz? A világ így lett felépítve, ez a fal, ez a tető, ott lent a padlózat, de aki nyereség reményében hazudik, az ne kettőzze meg magát, ne akarjon kifelé mutatványos is lenni és önmaga publikuma. A kritikus néha szégyelli magát, hogy nem nevet a poénokon, és a Heti hetes- meg a Fábry-féle viccektől is rég elment a kedve. Miközben elismeri, hogy talán nyolcvan százalékában még akár üde és friss is ez a nyelv, de régi rögeszméje szerint: mit javíthat három jó tojás íze egyetlen beléhabart, romlott tojásból készült rántottán? 

Még furcsább, hogy a szerző elveszítette az arányérzékét. Az írásnak nincs szerkezete, csak tematikus sorrendje van, amely a legkevésbé sem a valami felé haladást, hanem az egyhelyben való tocsogást érezteti. A darab eleje és vége sem stilárisan, sem gondolatilag, sem a szereplők egymáshoz való viszonyulását tekintve semmiféle elmozdulást nem mutat. A poén, hogy a hős az egyfolytában fogyasztott varázsszertől nem tud kilépni a pulpitusból, belehízik vagy egyszerűen beleszorul, groteszk ötlettelenségében egy írói látásmód végső csődjének tetszik. Már sokszor volt az a gyanúnk, hogy Parti Nagy többször megpróbálja eladni nyelvi kecsességét, eredetiségének még meglévő báját az ócskapiacon. Lassan a kétszersültből kényszersült lett. Még akar valamit, de már nem tudja, hogy mit. Vagy ha tudja is, mindenképpen hiányzik a hogyan.
 
Szerző:  Parti Nagy Lajos,  Cím:  Az étkezés ártalmasságáról,  Kiadás helye, éve:  Budapest, 2011,  Kiadó:  Magvető,  Terjedelem:  156 oldal,  Ár:  2490 Ft,  Megjegyzés:  az NKA által nem támogatott