A könyv elején még kisfiú Mozik Karcsi szemszögéből, folyamatos fejlődésének, eszmélésének perspektívájából látjuk megelevenedni a másik országot, a hetvenes-, nyolcvanas- s a szereplők visszaemlékezéseiben az ötvenes évek vidéki Magyarországát, mely ott lélegzett a korabeli újságokban, tévében és rádióban ünnepelt legvidámabb barakk kulisszái mögött.

Kollektív tapasztalatunk ez a személyes szálakon, családi kötelékeken keresztül érzékelhető másik ország, ahol a bajok nagyobbak voltak, az örömök meg kisebbek, mint amiről az iskolában tanulni lehetett. A rendszerváltást megelőző két évtizedben, a hetvenes– nyolcvanas években cseperedő évjáratok írói újabb és újabb nézetekkel gyarapítják a mára már történelemmé lett eseményeket. Szaporodnak a részletek: néhány évnyi és számos négyzetkilométernyi eltolódással, kulturális élménymódosulással íródnak ezek a könyvek, személyes tapasztalatokra fókuszált képet előhívva a kollektív emlékezetben elnagyolt, s a mindenkori politikai érdek által torzított változattal szemben.

Kiss Ottó férfiközpontú kortárs fejlődésregénye egy férfiközpontú társadalom normái mentén kommentálja a (fiú)gyermeklétből a (férfi)felnőttkorba vezető út stációit, nem utolsósorban a korabeli Magyarország vidéki társadalmának íratlan szabályait is feltárva, a párkapcsolatokat, a családalapítást, az egyéni és társadalmi felelősségvállalást illetően. A másik országban a család, a falu az ómega és az alfa, a hagyományos paraszti életforma, mely a regényidőben, a hetvenes években még tartja magát, dacára a kollektivizálás, a hatalom mindennapokig ható diktátumának.

A gyermek Mozik Karcsi életének közvetlen környezete egy magyar parasztcsalád, mely az ötvenes évek államosítását és diktatúráját túlélve, a hagyományos tudás maradványaiba kapaszkodva éli az életét. A regény elején a még kisfiú főhős élete anyja halálát követően új irányt vesz, betetőzve – a nagyvárosi és falusi lét közti ingázás, ingadozás következményeként – az apától való elszakadást, a permanens lelki válságot, melyet a korszakban a számos család sorsát megpecsételő kulturális-gazdasági-politikai kettészakítottság eredményezett.

Az a bizonyos másik ország a regény elején még a halál elfogadásának perspektíváját kínálja az elvesztett anya fellelhetőségi helyét kutató gyermek számára. Ám a nagyvárosi lét és a hivatalos, a hatalom által vágyott modernizálási törekvések felől nézve a másik ország annak a Magyarországnak is szimbóluma, ahol más a „tempó”, igaz, a falusi létről táplált szentimentális közhiedelemmel ellentétben sokkal feszítettebb, munkásabb, szabályozottabb, célirányosabb. Városi – és mai – szemmel nézve meghökkentő, hogy a másik ország gyermekei 5-6 éves koruktól fogva sajátítják el a paraszti élethez nélkülözhetetlen jártasságokat az alapvető háztáji-mezőgazdasági munkák végzése közben, valamint számos, a háztartásban nélkülözhetetlen tárgy előállítása során. Ebben a másik országban, a szocializmus új-időszámításának dacára még mindig, akár csak ősidők óta, hajnalban kelnek a gyermekek is, hogy – tanítás előtt – elvégezzék a rájuk szabott feladatokat, megetessék a disznókat és az egyéb háziállatokat etc. Mozik Karcsi számára iskola után is első a házimunka, s csak utána jön a tanulás, a szórakozás. Mindenki próbál talpon maradni – ez alól a gyermekek sem kivételek. A zsebpénzt is munkával kell, illetve lehet megkeresni. A napok egy része a család szolgálatában végzett munkával telik, miközben, ahogy a család- és fejlődésregényekben szokás – a közvetlen környezetben, a faluban is különféle projektek indulnak be, immár a szocializmus közösségi identitáskeresését illetően. Kiss Ottó, azaz Mozik Karcsi falujában – mely a regényidőben közigazgatásilag épp nagyközséggé válik – a mozi építése veszi kezdetét, hogy aztán – a regényben számos egyéni és történelmi léptékben elvarratlan szál következtében, egyben a szocializmus „épülésének” szimbólumaként – sohase készüljön el. A mozi és a kelet-európai közös sors vonzásában aztán felbukkannak hrabali és a cseh új-hullámos karakterekre rímelő figurák és helyzetek. Ilyen motívum a Tűz van babám számos helyi intrikával elegy sztoriját idéző, a másik országbeli moziépítés kudarcát megelőlegező abszurd tragédia is, ahol egy végzetes véletlen folytán az immár kamaszkorú Mozik Karcsi szerelmét belebetonozzák a kultúrintézmény épületének alapozásába. További hasonlóságot mutat Hrabal Pepin bácsijával a főhős mérvadó barátja, különös érzékenységével, látásmódjával és sajátos ambícióival – például, hogy mozi gépésznek tanul –, valamint azzal, hogy már-már csodás (elő)jelekkel és útmutatásokkal szolgál Mozik Karcsi belső értékrendjét és életútját illetően.

A csodavárásra hangolódást a gyerekfőhős anyjának halálát követő időszakban akár ideges tünetként is értelmezhetnénk, ám többről van itt szó. A szemünk előtt foszlik bizonytalan mendemondává a magyar népi kultúra mindennapokig ható hiedelemvilága. Ezen a ponton a Száz év magány is eszünkbe juthat – bár míg ott a hagyományok elvesztésére az új hagyományok és mitológiák teremtése a válasz, addig Mozik Karcsi falujában egy vállrándítással teszik túl magukat a helybeliek a kulturális identitásvesztésen. De Kiss Ottó másik országában is történnek azért csodák, legalábbis egy biztosan, mely klasszikus dramaturgiai elemként mintegy „tovább gurítja” a regény kezdetén a történetet. Az éltető tej mítoszát megidéző metafizikai jelenség élményének bűvkörében fogant szerelem és gyermek motívum az a kis mágia, mellyel író és olvasó bizalmat szavaz a nem túl sok jóval kecsegtető jövőnek – és persze a történetnek. A szocializmus (nálunk az ötvenes években fogant) dogmatikus ateizmusával elegy tudományos-technikai fejlődés kultusza a magyar falusi lét kulturális hagyományaink felszámolását is felgyorsította, igaz, Kiss Ottó hőse (és az olvasó) számára nem annyira fájdalmasan, mint inkább groteszkbe hajlóan.

Ennek az eltűnőfélben levő kultúrának a világát (az embert és környezetét) kapja lencsevégre Smena 8-asával kamasz korától fiatal felnőtt koráig Mozik Karcsi, aki nagyjából egykorú az íróval, Kiss Ottóval. Bár a másik országban élők mozija soha nem készül el, képek sorát őrzi immár nem csak az emlékezet, de a fotópapír is. Nem tűnnek el nyomtalanul sem egy hagyomány emlékei, sem a múlt szereplői, és ez mozgósító erővel hat a felnőttkor hajnalán döntések elé kerülő Mozik Karcsira. Főhősünknek, miként magának a szerzőnek és kortársainak is, kikerülhetetlen (még akkor is, ha egyesek számára megúszható) volt a korszak katonaságának egyfajta anti-Iskola a határon élménye. Kiss Ottó hőse számára a katonaság a nyolcvanas évek puha diktatúrájában már nem oszt és nem szoroz, azaz ha történik is valami szóra érdemes, az épp a testület (azaz a hatalmi berendezkedés) szétzilálódásával kapcsolatos. Hab a tortán, hogy a hatalmi ágazatok közül e leginkább rendszerhű terepen találkozik a középiskolás kollégiumi éveit a faluja közeli városban befejező főhős a nyolcvanas évek ellenzékiségének formálódó mozgalmával, új politikai, közéleti alternatívákkal és embertípusokkal. A regény végén az első, tragikusan bebetonozott szerelemből kilábalva s a rendszerváltást követő változások ígérte lehetőségekben bízva (földvisszaigénylés, kárpótlás, egyéni vállalkozás), majd ezek kudarcán magát túltéve a felnőtt férfivá érő főhős választottjával a közeli városból visszaköltözik a falujába, hogy ott alapítson családot, ahol felmenői végig küzdötték az életüket.

Az egyirányú időkezelésből csupán egyszer – nyilván nem véletlenül a könyv utolsó előtti lapján – zökken ki a mesélő, kizökkentve olvasóját is. A regényírás jelenéből a rendszerváltás első húsz évének konzekvenciájaként egyetlen fegyelmezett, érzelemmentes mondat utal arra, hogy az a bizonyos másik ország, amely lehettünk volna, a meccset az idővel való versenyfutásban veszítette el. „Akkor még egyikünk sem sejtette, hogy néhány éven belül nagy változások lesznek, minden átértékelődik, jön a mobiltelefon, a számítógép, a digitális fényképező.”

Miközben a személyes történeteken keresztül bepillanthatunk az ötvenes, hatvanas, hetvenes, nyolcvanas évek (vidéki) Magyarországának kulisszatitkaiba, a regény díszleteként megelevenedik a rendszerváltásig tartó szocializmus utolsó két évtizedének tárgyi világa, múzeumba illő történetiségben: a keleti blokkban megszerezhető első televízióktól a matchboxon át a kismotorokig és tovább. A legvidámabb barakk fénye a nyolcvanas évek elejére alaposan megkopik, és lehull a lepel számos, szükségszerűen és már-már rutinosan az 56-os sorsfordító eseményekig visszavezethető rejtélyről. „Addig azt hittem, én irányítom az életem, vagy legalábbis valamennyire szabad akaratomból cselekszem, és most kiderül, hogy mégsem” – mondja a regény végén a családalapítás előtt álló főhős, rájőve, hogy anyja halála, azaz kisgyerek kora óta egy jószándékú, „megfigyelő”, hazai ízekben gazdag mikrohálózatot mozgatva tartotta szemmel életének minden momentumát. Ez a „vissza a jövőbe” típusú információ az író (és olvasó) többlettudása a szereplők felől nézve. Mrozik Karcsi története a rendszerváltást követő kelet-európai változások helyi érdekű kollektív élményének első sokkoló képeivel (romániai menekülthullám érkezése, Ceaușescuék kivégzésének tévéközvetítése etc.) véget ér, de mi, olvasók a regényíróval együtt megéltük az azok után következő húsz évet is.

A könyv letehetetlen, többek közt a nyelvében feltárulkozó tájjelleg okán, és mert közelebb visz az elmúlt húsz év megértéséhez, feltárva a közös, sokunk által megélt múlt újabb, ismeretlen részleteit.

Vö. Bene Zoltán: Isten háta 
Kiss László: Út, haza 
Károlyi Csaba: Valahol Magyarországon