Szó se róla, a falánk pandamackó és a harcművészet találkozása elsőre végig meglehetősen jópofának tetszett, ám ha az igazán emlékezetes és érdekfeszítő képsorokat igyekszünk felidézni a három éve debütált Kung Fu Pandából, úgy a nyitány percei rémlenek föl a legbiztosabban.
A pohos címszereplő reggeli képzelgéseit rögzítő képsorok olykor kínai tekercsképeket idéző, szépségesen expresszív rajzokon peregtek, s habár később, a Hollywood-konform animáció formavilágához megtérvén is akadt némely megkapó szekvencia – mint például a kedvencünk, melyben a kimúló teknősbölcset rózsaszín virágszirmok ragadják a Mennyország felé –, az expozíció gyönyöreire aligha sikerült rálicitálni. A panda ingergazdag álmához képest majdhogynem siváran hétköznapinak mutatkozott minden későbbi, s mégannyira pazar CGI-truváj – voltaképp külön film volt az a filmben, méghozzá olyannyira külön vállalkozás, hogy beugró animátor (a hírneves James Baxter) és saját rendező is kijutott neki. S ilyenformán akár hiú reményekre is jogosíthatná a tanulatlan mozistát, hogy az eme képsorokat dirigáló Jennifer Yuh Nelson az e héten mozikba kerülő folytatás egészét jegyzi – ám e várakozásokat aligha igazolná vissza jelen mozimű.
Mert szerepeljen bár a szüzsében kétségkívül számosabb grafikus álomkép, s legyen bár a történet még lendületesebb, vagy adja az ellent szürke leopárd helyett rút, gonosz páva, azért a nagyétkű sárkányharcos küzdelmei úgy lényegében szemernyit sem változtak az újabbik részben. No, nem mintha újra kellene tanítani a különféle fogásokra a kedvesen balfék harcművészünket, s a fentebb megidézett teknőc sem tér vissza a sziromörvényből – ám a cselekményt újfent CGI-akciókból szőtték, miközben a nemes vidék megóvása valamint Po lelki egészségének kiküzdése szintúgy központi feladatok, mint az első felvonásban. Igaz, a pandagyűlölő Lord Shen tűzokádó ágyúi már úgy nagyjából az egész kung fu intézményét fenyegetik – amiképpen a gyermekkorát kutató Po nyűgjei is jócskán súlyosabbak a korábbiaknál.
 Jelenetek a filmből |
Míg ugyanis a debütben a mohóságban és a zsírpárnákban rejlő speciális képességeket kellett az ügyetlen Pónak felismernie a világos önképe végett, addig a jelen műdarabban gyermekkora és a panda-Holocaust eltemetett emlékeit kell előbányásznia a tudatalattijából – hogy eljusson a Kína szabadságát egyedül garantáló (s ezért rendületlenül mantrázott) belső békéjéhez. Nagyobb a tét (hisz e belső béke az égből hulló vízcseppek és a tűztámadások elvezetését is lehetővé teszi), több az akció és némivel komorabb a hangulat – ekképp terjeszkedik, fejlődik és gazdagodik minden tisztességes hollywoodi brand a folytatásban, s a Kung Fu Panda is hűen követi a bevett formulát.
Ami persze aligha ad okot bárminemű panaszra, hiszen a hasonlatosságoknak köszönhetően az első részt kitüntető erények nagyobbrészt a második felvonást is fémjelzik. Az elődhöz mérhetően együgyű történet ugyanis újfent megannyi látványgazdag összecsapás egybefűzését szolgálja, amelyek a serény animátorok fáradozásai nyomán parádésan koreografált, színdús kavalkáddá nemesítik az aljas páva elleni fordulatos háborút. Teljes fényében tündököl a komputerizált mozgásanimáció bőséges tárháza, hajmeresztő mutatványokat prezentál tigris, sáska, krokodil és bölény (mert az utóbbi kettő is feltűnik, az Őrjöngő Ötösök csapatát kiegészítendő), s a Gary Oldman gonosz manírjaitól lelkesített Lord Shen is jócskán karizmatikusabb gonosztevőnek tetszik Tai Lung bután hörgő leopárdjánál: pengeéles karmait és káprázatos tollazatát villogtató mozdulatai pedig különösen prímán mutatnak.
 A képek forrása: PORT.hu |
S minthogy a szimpla történet voltaképp magától értetődően elragadó erejű, alighanem csupán a cseppet túlcukrozott epilógussal, s a humorral kapcsolatban fogalmazhatunk meg épkézláb fenntartásokat. A Kung Fu Panda 2 ugyan koránt sincs híjával a viccelődésnek, ámde mivel az első rész „rút kiskacsa”-sztorijának gondjait immáron felelősebb és férfiasabb problematikák váltották föl, a Po kövérségéből és bénázásából fakadó poénok olykor az erőltetett jófejkedés formáját öltik – s mikor egy-egy explózióktól duzzadó akciószcénát megszakítanak egy kimerevített kép és egy középfajú tréfa erejéig, az néhol egyenesen elidegenítő hatású.
Igaz, a célközönséget alkalmasint a legkevésbé sem fogja zavarni ez az erőltetettség, s a majdan harsogóan kacarászó kiskamaszok az első rész nyitánya iránti nosztalgiánk iránt is felettébb közönyösek volnának. Egészében úgy fest, hogy a második Kung Fu Panda – melyet a szakmányban sorakozó, elsietett sequel-ek között feltétlenül kitüntet az alaposság és a minőségi kivitel érdeme – prímán teljesíti a szórakozni vágyók elvárásait: jófajta móka ez tehát, még ha emlékezetesnek aligha mondható, s még ha bája-sármja hamar hervadónak ígérkezik is.