Brestyánszki B. Rozália és Dömötör András nem az orvosi tanulmány dramatizálására vállalkozott, hanem arra, hogy Csáth-motívumokból olyan montázst állítson össze, amelynek segítségével lemerülhetünk az emberi lélek mélyére, szembesülhetünk a mindannyiunkban megbúvó démonokkal.
Mészöly Miklós az Egy elmebeteg nő naplójához írt nagyszerű bevezető tanulmányának summázataként így fogalmaz: „ez a szakmunka úgy áll előttünk, mint megrázó vallomás, énregény, mely végső kicsengésében csakugyan végső kérdéseket dob elénk – ha párhuzamosan olvassuk az író Csáth műveivel, s mindkettőt rámásoljuk az élete tényeire. Együttes értelmezésük és értékelésük kínál csak igazi megfejtést.” Ez a gondolat ad kulcsot az előadáshoz is.
A középpontban ugyan a Napló szerzője, a fiatalkori traumáit feldolgozni képtelen, a maga kreálta Lénnyel küszködő, énkomplexusos A. Gizella áll, de az ő történetével csaknem azonos súlyú és fontosságú a hasonló szimptómákat mutató többi betegé és a tőlük alig különböző orvosoké is. Természetesen nem arról az elcsépelt közhelyről van szó, hogy eldönthetetlen, ki az ápolt és ki az ápoló, hanem arról a súlyos kérdésről, hogy feldolgozhatók-e a bennünket érő traumák.
Az előadásban párhuzamos és egymásra vonatkoztatott, egymást erősítő vagy ellenpontozó sorstöredékek villannak fel, mindenekelőtt Gizelláé és Csáthé, de az író ismert vagy kevésbé ismert novellahőseié is. E hősök többsége a közmegítélés szerint ugyanoda való lenne, mint ahová Gizella került. S ez tulajdonképpen Csáthra is vonatkoztatható. A harminckét évesen elhunyt univerzális tehetségű orvos, író, publicista, zenekritikus a közel egy évtizeden át tartó és egyre fokozódó morfiumfüggősége során úgy érezte, hogy húszmillió évet élt meg, és szenvedélybetegsége ugyanúgy paranoiába torkollott, mint betegének, G.-nek a kényszerképzetekbe menekülése. A dramatikus montázs e sorsok kusza egymásba fonódására fókuszál.
 G. Erdélyi Hermina |
Nem könnyű este. Annak sem, aki először találkozik a szövegekkel, de annak sem, aki felismeri a címadó mű mellett A varázsló kertje, az Anyagyilkosság, A sebész és más Csáth-novellák részleteit. A szövegkönyv készítői nem könnyen fel- és megfejthető asszociatív logika alapján szerkesztett színpadi montázsa a szokásosnál intenzívebb, s bizonyos mértékben eltérő befogadói feladatot ró a nézőre, hiszen az előadás során nem a szó hétköznapi értelmében vett történet bontakozik ki, s meg kell birkózni a szakszavak tömegének értelmezésével, a parallel-történések egymásra vetítésével is.
A párhuzamosság megjelenítését szolgálja Saša Senković díszlete is, amely egy, a játékteret magasságában és szélességében félbevágó steril-fehér csempefal, rajta négy egyforma méretű, nagy ablakkal. A fal elé csak ritkán lépnek a színészek, így a produkció ide komponált záró képe – amelyben Csáth mint A sebész című írás főszereplője önmagán végzi el az időkapszula kioperálását – különösen erős és hatásos. A négyosztású díszlet a szimultán jelenetezésre éppen úgy lehetőséget teremt, mint a gyors váltásokra vagy a térbeli ellenpontozásra. A darabot játszó hat színész közül négyen – Kovács Nemes Andor, Pesitz Mónika, Ralbovszki Csaba és Szőke Attila – állandóan váltogatják szerepeiket, s minden látványos, külső jelet nélkülözve lesznek betegből orvosok, a varázsló kertjét kileső fiatalemberekből kutyákat és baglyot széttrancsírozó Wittmann-fiúk, s ezekből ismét orvosok vagy elmebetegek. A színészek úgy közlekednek az ablakok mint helyszínek között, hogy a legtöbbször azt sem lehet követni, hogyan jutnak el az egyik helyről a másikra. Ettől a cselekménybonyolítás határozott bábos jelleget kap.
 Pálfi Ervin |
A nyomasztó téma ellenére Dömötör András rendezése egyáltalán nem nyomasztó, sőt helyenként kifejezetten szórakoztató, hogy csak az ápoltak és orvosok kórusszámára utaljak, amelyet a Csáthot játszó színész vezényel. Különös groteszkséget kapnak a vizsgálatok attól, hogy a mérések különböző furcsa eszközökkel történnek. Az orvosi szakkifejezések halmozása szintén groteszkbe fordítja a jeleneteket. A véres eseményeket, kínzásokat és megöléseket nem a maguk naturalista mivoltukban látjuk, csupán elbeszélésből szerzünk róluk tudomást, s egy-egy színpadi geggel (kutya szőrzetének vagy bagoly tollának hullása) még ellenpontozzák is a hallott rémségeket. A játékmódot a rendező mindvégig a naturalisztikusan hiteles és a stilizáltan elemelt megjelenítés keskeny határmezsgyéjén tartja, s ebben a színészek nagyszerű partnerek.
Az alkotók nyilván tanulmányozták különböző elmebetegek viselkedését, de a cél nem ezek minden részletében pontos visszaadása volt. Az alakításokban természetesen megjelennek jellegzetes kényszeres mozgások, tipikus testtartások, pózok, de ezek elsősorban jelértékűek, s nem egy-egy betegség szimptómáinak reprezentálását szolgálják. Ez különösen igaz a szerepváltóknál, hiszen nekik pillanatonként más-más figurát kell játszaniuk, s mivel többnyire nem élhetnek a karakterizálás erősebb eszközeivel, olyan gesztusvilágot kell kidolgozniuk, amely különösebb váltások nélkül is érvényes az eltérő alakok jellemzésére. A négy színész bravúrosan csúszik át az egyik alakból a másikba, s mivel azt, hogy éppen kit alakítanak, főleg a szövegükből tudjuk meg, viselkedésükben egyszerre tudják érzékeltetni a betegségben a normalitást és fordítva.
Két szerep megy végig: Gizelláé és Csáthé. G. Erdélyi Hermina elsősorban motorikusan ismétlődő kézmozgásával érzékelteti figurája másságát. A nő látomásainak leírásakor éppen úgy, mint a természettudományos vagy egyéb fejtegetései során választékosan és pontosan fogalmaz a naplójában is, az előadásban is. A színésznő a racionalitás és a kényszerképzetek különös kettősségét egyszerre képes megjeleníteni, ugyanakkor az elfojtás, a túlreagálás, a hisztérikus kirobbanás, a testi fájdalmak és lelki kínok számos megnyilvánulását is hihetetlenül finom eszközökkel mutatja meg.
 G. Erdélyi Hermina és Pálfi Ervin. Fotó: Puskel Zsolt – PORT.hu |
Csáth szerepét Pálfi Ervin alakítja. Zenés belépőt kap: a jobb alsó ablakban pianínó áll, azon játszva mutatkozik be mint kezdő orvos, aki megérkezik Moravcsik professzor klinikájára. Csáthja később is többször menekül a zenéhez, és fontos megállapításait rendre zongorázás közben fogalmazza meg. A színész eszköztelennek mondható játéka hasonlatos G. Erdélyi Hermináéhoz. Az előadás során a két ember egyre közelebb kerül, szinte hasonul egymáshoz, anélkül, hogy Csáth ugyanazokat a szimptómákat mutatná, mint Gizella. Pálfi bravúrral oldja meg az előadás záró jelenetét is, amely hangsúlyozottan produkció. A díszlet előtt állítják fel a rögtönzött műtőt, és a többiek asszisztenciájával a színész belekezd a hallgatóság, azaz a közönség előtt zajló műtétbe, amelynek célja a beteg, azaz saját maga agyának felnyitása, s a benne lévő és minden bajt okozó időképzet kialakulásáért és eluralkodásáért felelős agysejt eltávolítsa. Koreográfikusan kidolgozott mozdulatokkal zajlik a procedúra, miközben a színész kommentálja, hogy mit miért és hogyan végez. A pontosan megtervezett és kivitelezett folyamatba azonban apróka és véletlen hiba csúszik be, s az önmagát operáló sebész eltűnik a boncasztal mögött, hangja is elakad, s csak a monoton mozdulatsort vég nélkül ismétlő Gizella látható a jobb felső ablakban, Csáth üres ablaka fölött.
Két zsákutcába sodródó sors, közös merülés a tudatalattiba, azonos reménytelenség és kilátástalanság – foglalja egyetlen képbe az előadás lényegét a záró kép.