Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

A BABAHÁZ FÁTYLAI

Ibsen: Nóra / Békés Megyei Jókai Színház , Rivalda Fesztivál
2011. máj. 29.
Nagy várakozással ültünk be a békéscsabai színház Nórájára a Rivalda Fesztiválon, hiszen a tavalyi mustrán az előadás címszereplője nyerte, megérdemelten, a legjobb női alakítás díját. Hamar kiderült, a produkció nem igazolja a várakozásokat. KOVÁCS DEZSŐ KRITIKÁJA.
Még az évad elején új játszóhelyet avattak Békéscsabán Henrik Ibsen remekművének színrevitelével: a Norvég Alap támogatásával megnyílt a megyeszékhelyen az Ibsen Ház, s benne a Békés Megyei Jókai Színház új, modern kamaraterme. Merő Béla rendezésében kitüntetett szerepet kap a tér, s hangsúlyos, néhol túlzottan is nyomatékos motívummá lép elő az előadásban egy kör alakú, áttetsző tüllfüggöny. Mint valami búra borul rá Nóra életére. Mintha csak opálos hártyaként vonná körül a masszív drámát, benne az emberi viszonyrendszereket, s az autonóm létéért küzdő címszereplőt. 
Tarsoly Krisztina és Jancsik Ferenc
Tarsoly Krisztina és Jancsik Ferenc
Látjuk, ahogy Nóra, a könnyelműen és felhőtlenül repdeső boldog feleség (Tarsoly Krisztina) ott táncol a tüllfátyol mögött, forog alatta a forgószínpad, karácsonyi idill képei peregnek, csupa csilingelés és áhítat a darabkezdet, hófehér karácsonyfával, a csendes éj zongorafutamaival s egy polgári miliő stilizált rekvizitumaival: apró szürke gyermekjáték bútorokkal, hintalóval, rózsaszín babakocsival (díszlettervező: Mira János). Ám ahogy halad előre a játék, s lassacskán kirajzolódnak a színmű főbb konfliktusai, egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a súlyos szerepeket görgető drámához a társulatnak nincsenek igazi színészi erői. Mert hiszen az ibseni építmény akkor szólal meg a maga polifón összetettségében, ha minden karakter a maga fajsúlyos drámai igazságát képviselve mutatkozik meg az előadásban. 
Merő Béla rendezése valamivel több gondot fordít a játékos-stilizált és hangulatos tárgyi környezet megteremtésére s a színpadképek kompozíciójára, mint a figurák szellemi arcélének kimunkálására és konfliktushelyzeteik kibontására. Az összeütközések nem szikráznak föl, erőtlenül, jellegtelenül vagy színtelenül bonyolódnak, de nem teremtődik meg a játék ama gondolati íve sem, amely Ibsen drámáját olyan utolérhetetlenül gazdaggá teszi. Néhány apró színészi villanás mutatja mindössze, hogy a játékosokban meglenne az ambíció s tán a lendület is az árnyalt jellemformálásra, ám a rendezői olvasat elnagyoltsága és a szcenikai döccenők, ügyetlenségek azokat is zárójelbe teszik. Például a dráma kulcsjelenete, Nóra és Helmer (Bartus Gyula) végső elszámolása egymással majdhogynem jótékony homályba burkolt titokként pereg le az intim térben. A jelenet ugyanis ismét csak tüllfátyol mögött zajlik, amelyet ráadásul erős, hideg fényekkel világítanak meg, s így nemcsak a szereplők mimikája válik szinte láthatatlanná, de jórészt arcuk is elmosódik a fehér fénypászmákban. 
Bartus Gyula és Tarsoly Krisztina
Bartus Gyula és Tarsoly Krisztina
Bartus Gyula poroszos rigorózussággal, kissé szárazon játssza a társadalmi pozícióját és férji előjogait veszélyeztetve érző bankigazgató, Helmer figuráját. Keménykedni próbál, de mire kiderül, hogy közös és jól begyakorolt házaséletük Nórával elsősorban a látszatokra, s persze az ő férfiúi dominanciájára épül, már nincsenek adui csivitelő madárkájával, önérzetére eszmélő feleségével szemben. Bartus Helmere inkább durcás nyárspolgár, mint megrendült, önérzetében is megsemmisült férfi: adós marad a figura átváltozásával, benső meghasonlottságba torkolló drámájával. Tarsoly Krisztina elsősorban Nórának a babaházban megőrződött kislányos könnyelműségét érzékelteti, semmint a kipárnázott életével leszámoló, öntudatra és felelősségre ébredő nő kibontakozásának stációit. Ehhez persze partnerek is kellenének; Tarsoly Nórája minden játékossága és lelkesültsége ellenére is jórészt statikus marad: nem nyílik meg s kezd el ragyogni, mint tavaly, az Edith és Marlene Piafjaként. Jancsik Ferenc Rank doktora a kedélyes, ironikus házibarát és a rajongó, de elszántan a halálra készülő orvos figurája közt pendlizik, ám egészében jellegtelen marad, Katkó Ferenc robusztus Krogstadja indulatossága ellenére sem elég meggyőző. A produkció legjobbja a Lindéné alakját aprólékosan kidolgozó Dobó Kata: feszessége és finoman empatikus tapintata mélyén is vad hisztéria húzódik, elemi szenvedély, a kiszolgáltatottság félelme s a lobogó életvágy.
Tarsoly Krisztina és Katkó Ferenc. Fotók: Nyári Attila (A képek forrása: PORT.hu)
Tarsoly Krisztina és Katkó Ferenc. Fotó: Nyári Attila (A képek forrása: PORT.hu)
Az előadás nagyrészt képekben, tárgyakban és víziókban igyekszik elmesélni a klasszikus drámát – a szenvedélyek hullámmozgásának megrajzolása helyett. Mikor Nóra kiszakítja magát a házastársi kötelékből (a gyermekek jelenlétét egy székre ültetett baba szimbolizálja), láthatóvá válik, hogy nem az önálló, immár autonóm életét élő nő lép majd ki a világba, hanem egy összeomlott ember távozik a totális megsemmisülésbe, a semmibe. A háttérben kivetített videóképeken a hullámzó, csapongó tengert látjuk, amely elnyeli majd a szerencsétlen asszonyt. Nyomatékos rendezői instrumentum ez, akárcsak a hófehér karácsonyfa, a szürke játékbútorok s az epizódokat körülölelő, multifunkcionálisnak elképzelt – és úgy is használt – tüllfüggöny. Ám az emberi drámák kibontását semmi nem pótolhatja: nélkülük illusztratív marad a játék, akár ez az erőtlen Ibsen-interpretáció.
 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek