A Másnaposok első részével Todd Philips kiválóan ötvözte az agyatlan bulizós vígjáték formát a bonyolultabb cselekményvezetésű midcult film sablonjaival. A roppant életképes hibrid egyedisége miatt volt érdekes, amit komolyabb elismerések is bizonyítanak: Bafta-jelölés, Golden Globe-díj. Így azonban, hogy már kettő van belőle, a recept könnyen varázsát vesztheti. Philipsnek olyan vígjátékok szolgáltak kísérletezési terepül, mint az Amerikai pite második részeként is elkönyvelhető, voltaképp a Másnaposok tini-változatának számító Cooltúra, a Balek suli vagy a Starsky és Hutch akció-vígjáték. Mire az eddigi pályafutás csúcsát jelentő Másnaposok elkészült, a műfaj szakavatott iparosát tisztelhettük személyében.
Könnyen tűnhet úgy, hogy a részeg sztorizások hálás vígjátéki alapanyagot jelentenek. Gyanakvásra ad viszont okot, hogy miként a jó viccből is ritkán készül jó film, úgy egy nagy berúgás történetét is lehet igazán unalmasan tálalni. Az ötlet pedig akkor válik igazán giccsessé, amikor a kocsmai anekdoták Mekkáját jelentő legénybúcsú körüli jópofa sztorik füzérének megfilmesítése kerül terítékre (korábbi sikeres próbálkozások erősítik a szabályt: Ronda ügy, Legénybúcsú). A legénybúcsú „borzalmainál” mifelénk talán csak a katonaság és az alkohol nehezen összeházasíthatónak tűnő, mégis misztikus kapcsolata az elterjedtebb toposz. Könnyen eshet a történetmesélés pontos mechanikáját csak bizonytalanul ismerő direktor abba a hibába, mint a kocsmaasztalnál bulianekdotákat torokhangon előadó félrészeg fickó, akinek a története csak azok számára lehetne érdekes, akik szintén átélték a mesélteket, épp ezért ők persze nem akarják újra meghallgatni. Philips éppen ezeket a hibákat kerüli ki, amikor kiváló dramaturgiai érzékkel tálalja az ezerszer hallott fordulatokat. Mindezek alapján jogosnak tűnhet az alkotók hozzáállása a folytatáshoz: a jól bevált receptúrán nem kell változtatni.
Mégis meglepő, hogy a Jon Lucas-Scott Moore páros kiegészülve a Horrorra akadva folytatások írójával, Craig Mazin-nal és a direktor állandó munkatársával, Scott Armstronggal, ahelyett, hogy az előző rész stílusát megtartva új lendülettel kísérletezett volna, a tengerentúli prequel logikát követve írta meg az új forgatókönyvet. Vagyis marad a régi nóta, de most mindenből egy kicsit több van: az esküvő helyszíne Las Vegas helyett Thaiföld egzotikus világa. Nagyobb a tét: az eltűnt személy most a milliárdos örömapa féltve őrzött fiacskája, így nemcsak az esküvő megtartását veszélyezteti, hanem egyéb megtorlási lehetőségeket is kilátásba helyez.
 Jelenetek a filmből |
Ugyanúgy adott a négy felszínesen felskiccelt karakter: a vagány tanárember, Phil (Bradley Cooper), a mindig mindenből kimaradó, újgazdag ficsúr, Doug (Justin Bartha), a boldogságát a haverokkal megélni akaró papucsférj-jelölt fogorvos, Stu (Ed Helms) – ezúttal éppen ő házasodik – és a deviáns, nagyra nőtt poszt-hippi, Alan (Zach Galifianakis). Ők négyen nem akarnak semmi mást, mint a haver esküvőjének apropóján, a mókuskerékből kitörve végre bulizni egy nagyot. Ezúttal – az első résszel már legendássá vált – főcím előtti jelenet, Phil telefonhívása az oltár előtt várakozó mennyasszonynak sokkal nagyobb problémahalmazt vetít előre: „Most tényleg nagyon rábasztunk”.
Philips és bejáratott alkotótársai – amellett, hogy a „mindenből egy kicsit többet” elvét követték – nagyon bíztak az első részben bevált fordulatokban. Ritkán látott módon szolgaian másolták le annak dramaturgiai csavarjait. Önhibájukon kívül a szereplők megint drogot is fogyasztanak az alkohol mellé, ezért nem emlékeznek semmire, az ébredést követően ismét a körülöttük uralkodó káoszból kell kiolvasni az előző éjszakán történteket, valaki megint eltűnik, a hiányzó fog helyett Stu arctetoválással ébred, az alvilág ügyeivel most is szoros kapcsolatba kerülnek, és feltűnik egy állat is. Az ízléstelenség felé billen a mérleg, amikor egy transzvesztita-prostituált és a totál beállt Stu kapcsolatáról kapunk kielégítően részletes információkat.
 A képek forrása: PORT.hu |
Ha az első résztől a néző a karakterfejlődés minimumát sem várta el – ha ilyesmit tapasztaltunk volna, akkor a második rész galibái nem történhetnének meg –, akkor elégedetten távozott a moziból. Most, hogy a házasodás előtt álló, a felütéskor az após előtt meghunyászkodó Stu végül határozottságáról tesz tanúbizonyságot, amikor az utolsó jelenetben vállalja cselekedeteit, azok is megnyugodhatnának, akik legalább egy South Park típusú tanulsággal akarnak távozni. A zárlat mégis rossz szájízt ad az eddig látottaknak. A tény, hogy a négy, a világ boldogabbik feléről érkezett, felelőtlen barom kiütve végigszántja a mélyszegény Bangkok városát, még lehet mosolyogtató, de hogy mindebből annyi tanulságot szűrnek le – amit a felelősségteljes vagy leendő arák az igaz férfivá válás jeleként örömmel konstatálnak –, hogy „fogadjatok el, mi ilyenek is vagyunk”, nos ez már elég szomorú. De ezzel együtt, sőt talán éppen ezért, a film megejtően mutatja be (mindegy, hogy tudatosan vagy sem) a napi robotban elveszett férfi hősöket, akiknek egyetlen kiteljesedési lehetőségük az esküvő előtti céltalan tombolás. Todd Philips válasza tehát bizonytalan, de még mindig igen: a férfiak leamortizálódása továbbra is érdekes téma. Meglátjuk, hogy harmadjára is az lesz-e.