Erről is folyt a szó a romkocsmák tíz éves történetét bemutató fotókiállítás megnyitóján. A Szimpla kertben a kerek kocsmaasztalt építész, közgazdász és az érintett intézmények vezetői ülték körül. 

Kerekasztal-beszélgetés a romkocsmákról a Szimplában

A belvárosi romkocsmák, art-mozik és egyéb, a klasszikus kultúrfogalmak mentén meghatározhatatlan, ám nagyon is határozott funkciókkal és karakterrel bíró helyek, sorra belezuhannak abba a szakadékba, amely a kultúra napsütötte mezején ágakkal és lombbal jól takarva leselkedik a gyanútlan őgyelgőkre. Úgy tűnik, a szorgosan összehordott kazal csak elfedte, ám nem töltötte fel azt az árkot, amely a támogatott és a tűrt, vagy épp tiltott területek között húzódik. Ha a Szimplában elhangzott kételyeket egyszerű paranoia táplálja, akkor is elgondolkodtató, miért indul a helyi önkormányzat és a nem hivatalos helyről induló kezdeményezések közötti párbeszéd törvényszerűen azonnali kölcsönös gyanakvással.

A kiállítás apropója az első romkocsma, a Szimpla megnyitásának tizedik évfordulója. Tíz évbe telt, mire a hirtelen támadt szabadságban az úgynevezett alternatív kultúra üzletileg felvértezve érezte magát arra, hogy hivatalos helyet követeljen a főváros térképén. Az azóta eltelt tíz évben viszont társaival együtt a budapesti kultúra szerves részévé vált, a külföldi turisták szemében pedig a főváros egyik vonzereje. A romkocsmák mellé lassan art-kocsmák, illetve a klasszikus vendéglátó funkción túl egyéb kulturális ínyencségeket is kínáló fogyasztóhelyek társultak, alakilag az art-mozik előterében üzemelő kávézókat, vagy akár a csúfos előéletű és szintén véletlenszerűen született Gödör Klubot is nyugodtan közéjük lehetne sorolni. Ami közös bennük: a kifejezetten városi időtöltésre vágyó hazai és külföldi ténfergőt nem riasztják csillogó díszletek és a hozzájuk tartozó árak, nem feszélyezik viselkedési normák. Még csak nagyon fiatalnak sem kell lenni ahhoz, hogy egy ilyen helyen valaki jól érezze magát, bár kétségkívül nem a polgári középosztály képezi a törzsközönséget. A jelenlévők egyetértettek abban – és a kulturális jelenségeket elfogulatlanul szemlélők nyugodtan csatlakozhatnak melléjük –  hogy „egy metropoliszban élünk, ahol elkerülhetetlen az, hogy emberek legyenek az utcán, akik szórakoznak, akik jól érzik magukat.” 

Gondozó kert

A kiállítás megnyitóján elhangzottak szerint annak ellenére, hogy ezek a helyek spontán módon születtek és szaporodtak – azaz valós kulturális igényt látszanak kielégíteni -, hivatalos helyről, vagyis az önkormányzatoktól támogatás helyett burkolt, vagy egyértelmű elutasítást kapnak. A hivatkozás alapja többnyire a zaj, amely a környékbeliek nyugalmát zavarja, a támogatás ellen szóló érvként pedig a bevételre hivatkoznak, amelyet a vendéglátó funkció jelent. A Tűzraktér példája azonban más okokat is sejtet a háttérben. 

Az önkormányzatok Budapesten még nem jutottak el ahhoz a felismeréshez, hogy azok a kulturális funkciók, amelyeket a már most is nagy tömegeket vonzó helyekre telepíthetnének, a szellemi nyereségen túl anyagi hasznot is jelentenének, többek között az önkormányzatoknak is. Zsigeri reflextől hajtva utasítják el az ellenőrizhetetlen kultúrát, pedig a művelődési ház-funkció szinte az összes romkocsma sajátja; és ahogyan arról Simor Ágnes (Tűzraktér), Ongjerth Dániel (Fogasház) és Gauder Márk (Szimpla) is beszélt, a fővárosban most már ezek a helyek a kulturális központok. Ami a ’80-as években az Almássy tér volt, ma a Tűzraktér, a Fogasház vagy épp a Szimpla kert. 

A beszélgetés résztvevői a berlini Tacheles példájával érveltek, ahol az 1998-as házfoglalást követően jelképes bérleti díjért birtokolhatták tíz évig a művészek az épületet. Igaz, mára ezt is az eladás fenyegeti, de éppen Berlinben hivatalosan is támogatják az ehhez hasonló, bár kevésbé szélsőséges kulturális központok létrejöttét és működését, példa rá a Kulturbrauerei néven rendbe hozott hajdani sörgyár. A főképpen fiatalok és egyetemisták által lakott negyed, ahol ez az intézmény működik, az NDK-s időkben a rémesen lepukkant helyek közé tartozott, mára azonban kedvelt és karakteres lakóövezetté vált – jól példázva, hogy a felismert és támogatott kulturális folyamatok a fizikai megújulásnak is katalizátorává válhatnak.

Sufni (A képek forrása: romkocsmak.hu)

Budapesten ezt látszik a vezetés figyelmen kívül hagyni. Amint azt a beszélgetés résztvevői leszögezték: ez a fajta kultúra ennek ellenére él, sőt virágzik. Ha egy helyen megszűnik az élettere, máshová költözik, mondhatni romról romra szökken. A budapesti belváros pedig bővelkedik romokban. A Kortárs Építészeti Központ képviselője, Hatvani Ádám a jelenségnek ezt a vonatkozását emelte ki. A romkocsmák többsége a hetedik kerületben, a bontásra érett épületeiről elhíresült Erzsébetvárosban található, ahol a használat átmenetileg, támogatással pedig tartósan esélyt adhat a házaknak a túlélésre. A KÉK évek óta próbál a működéséhez megfelelő helyszínt találni, az intézményben tevékenykedő építészek irodája jelenleg egy a rom kritériumnak mindenben megfelelő bérházban talált otthonra. 

A cél azonban korántsem egy elképesztő állapotú lépcsőház birtoklása, hanem egy olyan épület, amely helyet adhatna számtalan városi igényt kielégítő funkciónak és programnak, amelyet a KÉK most különböző bérelt helyszíneken bonyolít. A rom-állapot kétségtelenül bizonyos szabadságot sugall, sőt buzdít a kreatív felhasználásra, és ez a bejárt utat kedvelő kultúrfelelősökben rémületet kelthet. Pedig elég lenne elővenni egy mindenki által tisztelt klasszikus, Petőfi sorait a kurta kocsmáról. Igaz az a falu végén állt és nem a lakóházak sűrűjében, de a tanulság metropolisznyi léptékben is alkalmazható. A legények kurjongatnak, s hiába üzen az uraság, csak azért is. A megindító befejezés, a belátó önkorlátozás csak a szabadság bizonyos fokú engedélyezésével várható és elvárható. Csakazértisre mindig csakazértis a válasz.