Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

SOKAT BESZÉLŐ FEJEK

Dokumentumfilmek – Verseny szekció / 42. Magyar Filmszemle
2011. máj. 15.
A dokumentumfilmek idei versenyszekciója a színvonalán keresztül tudott drámai erejű képet adni a magyar valóról. NAGY V. GERGŐ ÖSSZEFOGLALÓJA.

Láthatatlan húrokon
Láthatatlan húrokon

Általános nézőhiány, tisztázatlan intézményi viszonylatok és az állami támogatások elapadása – ilyesféle (s teljességgel újszerűnek éppen nem nevezhető) nyűgök sújtották a dokumentumfilmesek honi derékhadát a tavalyi évben, s aligha lehetne azt állítani, hogy mindez a szemle idei versenyszekcióján nem látszódott meg. Ám ebben a műfajban (is) – mint ahogy azt egyébként némely produkció idén is bizonyította – az izmos költségvetés és a míves kiállítás voltaképpen másodrendű szempont, s olykoron egy koszlott videókamerával is csodákat lehet művelni, ha az ócska eszköz megfelelő szögből mutatja a valóságot. Ami pedig a reáliákkal való efféle szembesülést illeti, a dokumentumfilmek idei versenyszekciója minden társadalomfeltáró szándék ellenére főként a színvonalán keresztül tudott drámai erejű képet adni a magyar valóról – hiszen a szakma helyzetét könyörtelenül reprezentáló felhozatal mind a műfaj hazai csúcskorszakának műveihez, mind a kortárs nemzetközi élvonalhoz mérve megrázóan silánynak tetszett.

Nem mintha nem tanúskodna majd’ minden alkotás a túláradó jószándékról – ám a műdarabokból gyakorta kivilágló szellemi restség és az invenció fojtogató hiánya olykor valósággal elborzasztotta a hazai dokumentumfilmezés utóbbi korszakában kevésbé járatos nézőt. Miközben a múltfeltáró dolgozatok továbbra is szakmányban forognak, friss és aktuális ügyekről csupán elvétve esett szó (a zsűritag Lányi András a szakmai értékelésen például joggal hiányolta a vörösiszap-katasztrófa feldolgozásait) – s a hol jobban, hol kevésbé érdekes témákat jószerint minden formai vagy dramaturgiai lelemény nélkül szokás a vászonra dolgozni. Ráadásul a felvett anyag gazdagságától megbóduló filmesek jobbára ódzkodnak a szikár szerkezettől, s rendre túlságosan bő lére eresztik a mondandójukat – ilyenformán a versenyfilmek java dúskált a zavarba ejtően üres játékpercekben.

Holtak országa
Holtak országa

Balog Gábor például két fájóan izgalomszegény órába szedte az Izraelbe elszármazott ortodox zsidókról szerzett tapasztalatait A falak őrzőiben. Habár a modernitás ellen önmagát elbástyázó, szigorú tradícióknak hódoló vallási közösség életmódja megannyi érdekes kérdést vet föl, a jószerint beszélő fejekre és utcai vágóképekre komponált filmmű alig-alig tudja fenntartani a nézői figyelmet – elvégre nagyobbrészt csupán az információközlésre szorítkozik. Hasonnemű dramaturgiai problémákkal küzd Zsigmond Dezső legújabb műve, Az óperenciás tengeren is túl, jóllehet Balog objektív szempontú művénél jócskán személyesebb, intimebb darab. A gyimesi falucskában élő házaspár ausztráliai gyereklátogatásáról mesélő mozi a külhonba elszármazottak s az odahagyott családtagok gondjairól tudósít, s végig lankadatlan rokonszenvvel viszonyul hétköznapi hőseihez – ugyanakkor, talán éppen a távolság hiánya miatt, valójában képtelen közel férkőzni hozzájuk. Amiképp a három kárpátaljai testvér sorsát figyelmező Élik az életüket esetében – s szemben a kiválóan szerkesztett Csigavárral -, Zsigmond legújabb darabjában is túlságosan feloldódik hősei világában: hosszú családi jelenetek közepébe csöppenünk, melyekből azonban korántsem áll össze érdekfeszítő történet, s az ausztráliai és a bükkhavasi látképek jókora kontrasztjából sem szikrázik föl minimálisan elégséges drámai feszültség. 

A múltat faggató filmalkotások – a kortársi kérdésekre fókuszáló, szociografikus művekhez hasonlóan – szintúgy ritkán ismerték a néző involválásának becses tudományát. A Holtak országa például egy fölötte izgalmas nyomozást választott tárgyául, ámde az elődei eltagadott életével szembesülő Anna Habermann kutatásait csupán mérsékelt sikerrel tudta elbeszélni. Az olasz asszony édesanyja házának felszámolása során néhány iratból értesül az egykoron meghurcolt apja másik életéről és másik családjáról, ilyenformán pedig féltestvére létéről, s Anna végül Magyarországra, Bajára utazik, hogy felkutassa gyökereit. Ámde Odüsszeiája Kollár Róbert és Lázs Sándor interpretációjában csupán néhány kiábrándító találkozással és zongorafutamok színezte, suta képsorokkal szolgál; a történet javát beszélőfejes interjúkból kell rekonstruálnunk, a féltestvér leveleit pedig rendre egy affektáló gyermekhang dalolja el kínkeserves perceket szerezve a nézőnek.

Az ellenség
Az ellenség köztünk van (A képek forrása: Magyar Filmszemle)

Míg a délutáni tévé-sziesztára kalibrált, ám talán annak is erőtlen Holtak országa avíttas elbeszélőtechnikái révén mindvégig elszigeteli tőlünk a szereplőit, addig Papp Gábor Zsigmond sajátos, ám újszerűnek éppen szintén nem nevezhető stratégiái továbbra is működőképesek – ekként pedig legújabb munkája az idei múltkutató dolgozatok eminens darabjának mutatkozott. Az ellenség köztünk van teljesen megőrizte A kémek a sasfészekben formanyelvét, így ezúttal is nagy látószögű objektívvel vett fikciós jelenetek illusztrálják az interjúalanyok elbeszéléseit. S habár a zenehasználat Papp esetében sem nevezhető szerencsésnek, az elhangzó történetek megérzékítése legújabb munkájában is sikeres – ráadásul a (hol akarva, hol akaratlanul) rendszerellenes fiatalokról mesélő mozi három megragadó történetet tárgyal, és végig ökonomikusan adagolja az információkat.

A hátrányos helyzetűek tavaly is népszerűek voltak a dokfilmesek körében, legyen szó mélyszegényekről (Farkaslyuk; Örvény; Mentés másként), a cigányokról (Németh Gábor Péter fejfájdító kamerakezeléssel dokumentálta a Borsodban turnézó Krétakörös fórumszínházat az Ásó, kapa, nagyharang – Ároktő című publicisztikus vitafilmjében), vagy éppen fogyatékosokról, mint Varga-Kabarcz Zsófia és Boros Panna Varázslatos gladiátorok című mozijában. Utóbbi a legjobb rendezés díját nyerte el, méghozzá korántsem véletlenül, hiszen a legtöbb versenytársával szemben megkapó emberi pillanatokat is rögzíteni tudott. Mentálisan sérült színészek próbálnak a Baltazár Társulat egyik előadására, s a nyakukban illedelmes, mégis konok figyelmű kamera lohol – aztán hol az öltőzőben, hol egy otthoni ebédnél sikerül is rajtakapni egy-egy bájos momentumot (mint például amikor az egyik kedvesen bumfordi szereplő kifejti, hogy azért ellenzi a gyerekvállalást, mert félti a nyugodalmas éjszakai álmait). Ugyan a Varázslatos gladiátorok témaválasztása és közelítésmódja korántsem eredeti, az alkotók látható lelkesedése messze kiemelte az enervált mezőnyből.

S szintén kiemelkedett Sós Ágnes Láthatatlan húrok – a tehetséges Pusker nővérek című munkája, mely a dokumentumfilmes fődíjat hozta el. Nem mintha a két hegedű bűvöletében nevelkedő nővérek története letaglózó élménnyel szolgálna, Sós filmje azonban azon versenyművek közé tartozott, mely értelmezhető vizuális koncepcióval, működőképes dramaturgiai elképzelésekkel és jó ízléssel szervezte rögzített anyagát. Míg például Szomjas György a hasonló tematikájú Keleti szél című filmjében olykor a fekete-fehér és színes kép hajmeresztő hatású vegyítésével trükközött a történetvezetés céljaitól függetlenül, máskor pedig zabolátlanul hányta egymásra a balkáni hevületű táncmulatságok zsibbasztó képeit, addig Sós filmjében a különféle próbatételek (a látványos hegedűvizsgák és -versenyek) jó ritmusban szabdalják fel a cselekményt, s a  fő konfliktust – amely a két szorosan összenőtt, ugyanakkor vetélkedésre kényszerült testvér között feszül – olykor vizuálisan is sikerül árnyalni vagy érzékeltetni. Sós további erénye, hogy remek arányérzékkel egyensúlyozik a nézőpontok között, ekképp pedig Ági és Juli viszonyát ellentmondásosságában tudja ábrázolni. Igaz, olykor itt is elnehezül a cselekmény, s a rendező talán túlságosan is szereti a könnyeket – annyi viszont bizonyos, hogy a Láthatatlan húrok közel tudja hozni szereplőit a nézőhöz, s ez az idei dokfilmes mezőny fényében rendkívüli bravúrnak tűnik.

 

Sós Ágnes Láthatatlan húrok című filmje nyerte a 42. Magyar Filmszemlén a szakmai zsűri döntése alapján a dokufilmes kategória fődíját, az Ember Judit-díjat. A Schiffer Pál rendezői díjat megosztva kapta Szekeres Csaba az Örvény és Varga-Kabarcz Zsófia a Varázslatos gladiátorok című filmekért.

 

Vö. Iszlai József: A romáktól a szívorvosig 
Gyenge Zsolt: Magyar James Bond-iskola / Az ellenség köztünk van 
Vajda Judit: Dokuk a Filmszemlén: Aki szegény, az a legszegényebb 
Vajda Judit: Portréfilmek a Filmszemlén: Ecce homo! 
Stőhr Lóránt: Oda az igazság? 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek