 Mladen Stilinović: Művész munka közben (1978) |
A horvát származású Mladen Stilinović a ’70-es években éledő neoavantgárd irányzat hatására kezdett alkotni, 1975-től a testvérével és barátaival alapított Hat Művész Csoportjában mutatott be nyilvános akciókat Zágráb utcáin. Az egykori Jugoszláviában egészen más viszony alakult ki az akcióművészek és a hatalom képviselői között, mint Magyarországon: a jugoszláv tagköztársaságok alkotói gyakorlatilag szabad kezet kaptak, a felszínen mozoghattak annak ellenére, hogy kritikájukkal nem kímélték a rendszert.
Stilinovićot is leginkább az ideológiai jelentések álcája, hatalom és ember viszonya kötötték le, kritikai tevékenysége a társadalmi szimbólumok kiforgatásából, újraértelmezéséből áll. A művész egyszerű eszközökkel él: pályája kezdete óta a nyelvi játékok és a képi montázsok kifejezőereje foglalkoztatja, és bár változatos felületekkel dolgozik, alapvetően a szavak mögött húzódó konszenzus újraértelmezését tűzte ki célul. Stilinović minden lépése reflexív és önreflexív, ironikus és önkritikus. Műveiben egyszerre jelenik meg a privát és a nyilvános szféra, ugyanakkor a kettő össze is fonódik a politikus hangvétel miatt, hiszen ő maga mindig művészként van jelen, ebben a szerepben foglal állást. A kritikai hangvétel súlyt ad az üzeneteknek, a közösen megélt, keserű közép-európai közelmúlt és jelen tapasztalatát, miközben kellő távolságot is nyújt ahhoz, hogy értsük és értékeljük a humort, a groteszk rájátszásokat.
Érdekes, hogy az alkotások mennyire jól illeszkednek a Ludwig Múzeum kiállítóterébe, annak ellenére, hogy a művész több írásában kifejtette, nem értékeli nagyra a múzeumi közeget, és – a neoavantgárd hagyományait követve – műveit sem kifejezetten kortárs kiállítóhelyekre szánta. Branka Stipančić és Székely Katalin kurátorok törekedtek is arra, hogy megőrizzék azt a közvetlenséget, a párbeszédre törekvést, mely a kortárs művész anyagait jellemzi. Az egyik teremben például szabadon lehet forgatni Stilinović kézzel írt és összeállított füzeteit, korai fotó-és művészkönyveit, melyekben nyelvi töredékeket sorakoztatott fel, vagy éppen a szocialista köztéri dizájn problémáival foglalkozott képi montázsok segítségével. Egy másik helyszínen a plafonról lógnak bankjegyek, a látogató aprópénzek között lépkedhet, mely egyszerre ébreszt a könnyű hozzáféréshez és a lopás tilalmához kötődő gondolatokat.
 Mladen Stilinović: Húzd rá!,1980 (A képek forrása: Ludwig Múzeum) |
A pénz az egyik legszembetűnőbb motívum, mely az említett installációk mellett direkt vagy indirekt módon számos más műben is megjelenik. Pontosabban a pénz relatív értéktelensége, mely azonban nem változtathat azon a tényen, hogy fizetőeszközként és mások megvásárlása érdekben használjuk. A kiállítás éppen egy ilyen alkotás címét viseli: a Húzd rá! című kollázs egy önarckép, melyre az alkotó bankjegyet ragasztott, utalva arra a szokásra, hogy a zenészek homlokára is pénzt ragasztanak, amikor dalt kérnek tőlük. Azzal, hogy a pénzt mint kommunikációs eszközt új kontextusokba helyezi, párhuzamot von az idővel, a hatalom abszurditásával, a művészet értékével, a művész eredendő lustaságával vagy éppen az étellel és a kenyérrel, olyan jelentésrétegeket tárva fel, melyek nem csak közép-európai, hanem általános társadalmi élményekre mutatnak rá.
Akár fekete-fehér fotószekvenciákkal örökíti meg egyébként egyszeri és talán nézők nélküli performanszait, akár objekteket készít, az eljárás hasonló: közmondásokat, szimbólumokat forgat ki azzal, hogy új felületen ismétli meg azokat. A felület pedig lehet egy színes tányér, egy vászon; csakúgy, mint maga a kiállítótér fehér fala, mely szinte kínálja magát, hogy ceruzával írt üzenet kerüljön fel rá. A művész máskor festékkel pingál táblára jelszavakat, mintha tüntetésen lenne, forradalmi retorikát és színvilágot alkalmaz, mindezt egészen nyíltan és transzparens módon, hogy összekacsinthasson a nézőkkel. Az elidegenítés gesztusával végül minden hatalmi struktúrát lebuktat. Stilinović persze nem csak az adott politikai rendszert, hanem a tágabb értelemben vett társadalmi szabályokat, konszenzusokat is ironikusan kezeli, ugyanakkor képes visszaadni a tehetetlenség érzését is. A kiállításon ezért jól megfér egymás mellett a délszláv háborúra utaló tragikus fotósorozat és az Oxford szótárból kitépett, több mint hatvan méter hosszú papírfüzér, hiszen végső soron ugyanarra utalnak: az angol fogalmak jelentését aprólékos munkával kisatírozta, majd a „fájdalom” szóra írta át, a fotók pedig képi jelekkel adják vissza ugyanezt.
A retrospektív tárlaton helyet kapott Stilinović néhány kísérleti rövidfilmje is, melyek a városi tér problémáját dolgozzák fel, és visszautalnak azokra a korai sorozatokra, melyek során a művész a városban található kommunikációs felületeket elemezte. Bár Stilinović egy önálló alkotásban is vallotta, hogy „a művész, aki nem beszél angolul, nem is művész” (An artist who cannot speak English is NO artist), installációinak nagy részét anyanyelvén készítette. Ez azonban nem áll a megértés útjába, köszönhetően a gondos kurátori magyarázatoknak és az olyan kreatív megoldásoknak, mint például a Nyilvános vitára bocsátva című munka esetében: az installáció eredeti hatását még fokozza is, hogy táblákra festett, eredeti újságcímeket hangosbemondóban ismétlik a magyar narrátorok.
A kiállítás 2011. július 3-ig tekinthető meg.
Vö. Götz Eszter: Vörösből rózsaszínbe
Dékei Kriszta: Krémes fájdalom
Fehér Dávid: Halott optimizmus