Kovács András Ferenc: Alekszej Pavlovics Asztrov hagyatéka
2011.05.15.

A címben szereplő orosz név kiemelt kezdőbetűi az APA szót formázzák. A kötetet a tényleges szerző, a nevét csak zárójelben feltüntető Kovács András Ferenc költő édesapja, Kovács Ferenc (dramaturg, rendező) emlékének ajánlja. Mégsem az apamotívum a hangsúlyos. TARJÁN TAMÁS ÍRÁSA.

Ha rokonuló, érzületi motivika alapján kívánjuk behatárolni a csíkszeredai BookArt Kiadó újdonságát, akkor a testvériesülő színezetű baráti viszonyulást, a nemzedéki jellegű önmeghatározást találjuk uralkodónak a fiktív orvos-poéta, a megalkotott életrajza szerint 1894 és 1985 között élt Asztrov verseiben. Mindjárt a felütést a Levél barátaimhoz adja. A generációs összetartozást, élményközösséget a többszörösen elfeledett és többszörösen újrafelfedezett képzeletbeli orosz költő számára olyan személyek jelentik – az Alekszej Pavlovics Asztrov élete és hagyatéka című utószóból való a meg nem kurtított rangos felsorolás –, mint Szologub, Ivanov, Kuzmin, Volosin, Blok, Bjelij, Hlebnyikov, Hodaszevics, Gumiljov, Ahmatova, Paszternak, Mandelstam, Bulgakov, Cvetajeva, Majakovszkij, Pilnyak, Jeszenyin, Antokolszkij és Vaginov. Többségük – úgymond: „az orosz Ezüstkor költői és írói”, „az elsüllyedt és elsüllyesztett nemzedék” tagjai – életművének egy vagy több szelete a magyar olvasó előtt sem ismeretlen. Életüket, pályájukat leginkább a korai szovjet korszak tette próbára vagy siklatta ki. 

Az Asztrovot megköltő költő, az 1959-es születésű Kovács András Ferenc Asztrov közvetítésével a saját tágan értett generációjában keresheti sorstársi helyét: elsősorban Király László, Baka István, Bogdán László mellett. Azért főleg mellettük, mert ők is teremtettek alakmás „modern” „orosz” lírikust: Király Nyezvanovot („hívatlan”), Baka Pehotnijt („gyalogos”, „baka”), Bogdán Bogdanovot („Isten ajándéka”). Példának okáért Ferenczes István csíkszeredai költő Zazpija – Esteban Zazpi De Vascos Y Aitzgorri nevű poéta-teremtménye – azért nem illik a hatalmas alteregó-családfára, mert a XVIII. és XIX. század fordulóján jelöltetett ki léte; s főleg mert nem az orosz-szovjet történelmi és kultúrkörben manifesztálódik. Az orosz históriai, művészeti, etikai orientáció felülírja a más lehetséges kapcsolódásokat. A keletkezéstörténetről – és a könyv kitalált költőjének kitalált életrajzáról – bőven informálódhatunk a már említett epilógusban és a hozzá társuló Búcsú és befejezésben. Csupa ötlet, csupa vallomás a két prózai adalék. Szinte természetes, hogy KAF tollán APA legjobb életrajzírója JAJ (Jevgenyij Alekszandrovics Jakovlev szentpétervári irodalomkritikus), s hogy Asztrov születésének és halálozásának dátuma (a hónapot és a napot nézve) egybeesik azzal a két nappal, amelyen Kovács elkezdte ([1994.] december 23.) és befejezte ([1995.] augusztus 21.) az Asztrov-versek első, tizennégy versből álló sorozatát.

A most nyitó egységet képező sorozat az 1998-as Kovács András Ferenc-gyűjtemény, az Adventi fagyban angyalok egyik ciklusaként vált ismertté. Az Asztrov-maszk azóta jelen van a költői személyiség álarcai között. Abban a művészi öltözőben, ahol a Lázáry René Sándor-fikció és a Caius Licinius Calvus-rájátszás cserélgetett maszkjai is függnek. E mélyen literátus és vibrálóan teátrális én-átoldódások egymással összevetve is érdekesek (az Asztrovnál jóval idősebb Lázárynak az elképzelés szerint sokkal rövidebb életút jut, mint orosz kollégájának; a Calvus-teátrum esetleges továbbírása és összegzése még épp úgy várat magára, amiként a jóval fogasabb kötettervezési kérdést jelentő Lázáry René Sándor-költemények sokkal nagyobb állományának sajtó alá rendezése is). Az Alekszej Pavlovics Asztrov hagyatéka három fejezetben mutatja be a „fellelt” testamentumot: a szerző esetleg bővíthető, de bővítésre nem szoruló oeuvre-jét. Az új versek 2010 nyárutóján íródtak.

Mivel a könyv lapjain „két költő” jut szóhoz – Asztrov, és személyében Kovács –, tematika, megszólítás dolgában „régi” (1930-ig, 1940-ig futtatható), „kortárs” (mindkét költő számára szinkron) és „mai” (voltaképp 1985 utáni kötődésű) versekre oszlik a száz oldal. Az alaphang a retrospektív elégikusságé, melyben a felvidulás, megpihenés, vágyakozás ritka szünetei ellenére is a hiába remélt szabadság és a minden erőfeszítés ellenére elvesztegetett-elrohanó idő a fő szólam. A fejezetcímek mindegyike arra vetül, ami elmúlt, múló. A Kolkhiszi fénykép az antikvitásra és a megörökítettségre, az Alkonyi fémkeretben a(z élet)nap telésére és ismét a képre, a Pulvis et umbra porra és éji homályra. 

Tulajdonnév-kavalkád teszi egyszerre – duplán – személyessé és nemzedékivé a verseket. A már felsorolt nevek mellett nagy zeneszerző- (Moment musicaux) és más művésznévi lajstromok (Ének a Legfőbb Jóról) építik ki a művészetek olümposzinak nem feltétlenül mondható, el-elárvuló tereit, csarnokait. Puskin és Csehov ugyanúgy bejáratos ide, mint Jevtusenko vagy Voznyeszenszkij (Asztrov egy Csehov-figura neve is, az eredetileg orvos Csehov apai neve, otcsesztvója is Pavlovics). De például Bíró József mai középnemzedéki erdélyi színművészre ugyancsak ráismerni vélünk (Impromptu egy színészhez – [Szonett Joszif Lvovics Bironszkijnak]), s más maiakhoz is vezetnek rejtekutak. A múzsa szerepét a számos (köztük a búcsú-) versben hívott Dása – Darja Andrejevna Borogyina, balett-táncosnőből lett gyári munkásnő, majd francia–orosz szakos tanár, Asztrov felesége – tölti be (akinek a neve viszont vélhetően tolsztoji utalású, vagy ha nem a Háború és békét, akkor általánosságban Borogyinót sejteti).

Kortársi jelenlét és alig rajtakapható elillanás, nekigyűrközés és kedvvesztés hangzatai váltogatják egymást a rím és ritmus igéző-igázó uralmának engedő, szem- és fülkápráztató nyelvezetű kötet változatos versalakjaiban (a szonett és a farkas szonett mellé főként négysoros strófákból, időnként kettes, hármas, ötös elrendezésű szakaszokból burjánzanak a kivételes formakultúra kápráztató szerkezetei). A műveltség-, műélvezet- és a könyvtármotívum emelkedettségétől a baráti-cimboráló üzenetek alkalmiságáig sokfajta megszólalás talál egymásra. Az olvasó nyelvi elragadtatásba merülő elméje olyan megfogalmazásokat, megoldásokat raktároz a szürke agysejtek literátus fészkeibe, mint a Moszkvai panorámák egy betűt cserélő, korjellemző, diktatúra-kritikus részlete: „A Precsisztyenkán szobrot állít / A pártbigottság Bulgakovnak” – vagy a túlnyomórészt rímes sorok különféle komolyságú és célzatú összecsengései (Ermitázs – elgitárz’; tyúk cseveg – Tyutcsevet; Majakovszkij – kajakoz ki; népkesernye – érdekelne; éjjel – keményjel stb). Dőzsöl a poézis, cikáznak a jelölt és jelöletlen idézetek, a tragikumba is beindázza magát a humor.

Bármennyi azonban a gyönyörűség, az olvasó lassacskán azt észleli: a versek mintha egymás mutációi, variánsai lennének. Kovács András Ferencet nem egyszer kárhoztatták már, mert a babonázó nyelvi burok alatt nem elég dús a portéka. Most bizonnyal így van. A kapcsolódások és közlések beszédesek, az egész is felhívja a figyelmet fájó töredékességére, a tehetségek rengetege, a néverdő együttesen is alig tud szembeszegülni korok, korszakok szeleivel – ám mindez nem elég mély és nem elég személyes, mert Asztrov és Kovács András Ferenc is jobbára átírja magát szellemtársai hommage-os, szép szólongatásába. Prezentál és prolongál egy keserűen kidalolt érzületet, amelynek jegyében az önélet- és korrajzi versregény lényegesebb állomások nélkül lezajlik.

Nem játék ez, ám a Levél barátaimhoz mégis mintha a Kosztolányi Dezső tolláról ismert Akarsz-e játszani sorainak téáját, a „rubin téá”-t töltené újra, „savas, kesernyés téa”-ként. Nemes ital – a telhetetlen ínyenc mégis többet kérne. 
Szerző:  Kovács András Ferenc,  Cím:  Alekszej Pavlovics Asztrov hagyatéka,  Kiadás helye, éve:  Csíkszereda, 2011,  Kiadó:  Bookart,  Terjedelem:  132 oldal,  Ár:  2890 Ft,  Megjegyzés:  az NKA által nem támogatott