A jelen írás elsődleges célja éppen a diákszínjátszókat és az őket irányító pedagógusokat foglalkoztató általános kérdések előszámlálása, épp ezért az előadások részletes elemzésétől itt eltekintünk (ez utóbbira a Drámapedagógiai Magazin egy későbbi számában kerítünk majd sort), s inkább a több produkció kapcsán is emlegetett irányokról szólunk. A délelőttönkénti szakmai beszélgetéseken – melyeket Sebők Bori kritikus és jómagam moderáltunk, vezettünk – úgy tűnt, számos olyan, elsősorban és közvetlenül a tanárokat, másodsorban a diákokat érdeklő, érintő téma akad, melyről muszáj szót ejteni minél tágabb körben. (A találkozó legrokonszenvesebb vonása amúgy éppen az, hogy az egész országból idesereglő színjátszók végignézik egymás munkáit: mi másból tanulhatnának többet?)

 

Bernarda-ház

Korán előkerült például a darab- illetve anyagválasztás klasszikus problémája. Melyik szolgál inkább a diákok épülésére: a kanonizált, bevett és bevált, professzionális drámaszöveg, vagy a saját élményanyagból táplálkozó, óhatatlanul sutább, ám gondolatiságában, eszközeiben a játszókhoz természetesen közelebb álló kanavász létrehozása és előadása? (A kérdés általánosabb keretben is feltehető, a diákszínjátszás egész létére vonatkoztatva. Mi a célja ezeknek az előadásoknak: leendő színészek képzése, vagy pedig az együttgondolkodás és csapatban működés megtanítása és megszerettetése?) E sorok írója a Dombóváron látott produkciók alapján inkább rokonszenvez a nyilvánvalóan munkaigényesebb – és feltétlenül veszélyesebb – alkotói eljárással, hiszen néha a még oly veretes klasszikus sorokat is csupán eldeklamálták a játszók, anélkül, hogy bármi közük lett volna hozzájuk. 

 

A két szélső álláspont között feltűnően széles és üdítően változatos sávot foglaltak el a jelentős munkabefektetéssel, ám nem mindig meggyőző eredménnyel át- és szétírt klasszikusok. A kecskeméti Ifjú Morbid Színpad például a Lumpáciusz Vagabunduszt gondolta átfordítani egy füves-meleg kisközösség bizarr lázálmává – igen csekély hatásfokkal, ám figyelemre méltó részletekkel. A győri TrActor Csoport Szentivánéji álom-parafrázisa, a Wityú megragadt az ötletelés szintjén: a darabban szokásos szerepösszevonások helyett itt a szamárfejet növesztő Zuboly helyére maga az athéni király, Theseus lép, ám a markáns változtatás nem győz meg szükségességéről. E nemből a legsikeresebb – és legmesszebb merészkedő – vállalás a Zöld Macska Színpad Winnettou-átirata volt, amely Karl May regényétől bátran elrugaszkodva, egyszersmind hozzá finoman visszanyúlva beszél egy fiatalokból álló közösségen belül olyan, depressziós korunkban ritkán emlegetett értékekről, mint például a barátság. 

 

Csehova

Az egész mezőnyt tekintve is rendhagyó módon gondolkodott két klasszikusról a részben egymást fedő budapesti csapatokkal dolgozó Herold Eszter. A Három nővér ihlette Csehova, illetve a Bernarda-ház című García Lorca-átdolgozás közös vonása, hogy a játszók szavak helyett és mellett elsősorban mozdulatokkal, gesztusokkal, jól megválasztott kellékekkel, no meg saját testükkel teremtenek olykor vibráló, máskor unalomba süppedő atmoszférát. Ez utóbbiért fölösleges bárkit is kárhoztatni, a mozgásszínházi gondolkodásnak a diákszínjátszásba való beemelése ritka, megbecsülendő kincs, a megfelelő arányok eltalálása pedig hosszú évek munkájával alakul majd ki.

 

Volt, aki ismert szöveg helyett inkább ismert sémához nyúlt: a debreceni diákszínjátszásnak új lendületet adó Mészáros Tibor szokatlan módon maga adta fejét darabírásra. A Mennyország a hagyományos bohózati struktúrát imitálja, amikor a címben szereplő kávéházba bezár majd’ egy tucat embert, és azt igyekszik megfigyelni, mihez kezdenek egymással a véletlen által egymás mellé sodort figurák. A játék pedagógiai tétje a klasszikus bulvárdramaturgia színvonalas működtetése, amelynek a debreceni csapat jórészt eleget is tesz. Vállaltan kommersz szórakoztatóipari termék A pulóvergyűjtő című darab is, amely a bonyhádi XXI. Művészeti Műhely két ifjú színésze, Táibl Eszter és Szabó Zoltán jóvoltából tudott emlékezetes maradni. 

 

Helge élete

Saját, a játszókhoz több szempontból közel álló élményeket dolgozott fel a budapesti Vörösmarty Mihály Gimnázium két osztályának két produkciója. Az Élt 18 évet azért figyelemre méltó vállalás, mert amellett, hogy elmesél egy történetet, szokatlan őszinteséggel és remek humorérzékkel tart görbe tükröt a diákszínjátszás intézményének. A Perényi Balázs rendezte Átlátok rajtam jó kedélyű korosztályi sztorizgatás, kellemes és kellemetlen epizódok elsőre lazának tetsző füzére, amit megnyugtató magabiztossággal fűz egybe az együttlétezés öröme. 

 

Szintén a teljes mozgalmat, illetve a diákszínjátszás célját, értelmét firtató kérdéseket vet fel a fesztivál két legfontosabb előadása, melyek kis túlzással ’eladhatóak’ lennének a hagyományos kőszínházi illetve a független színházi szcénában is. Az Arrabona Diákszínpad választása különleges: a német Sybille Berg 2000-ben írt drámáját, a nálunk a Bárkán bemutatott Helge életét vették elő, amelyből Balla Richárd rendező irányításával pontos, higgadtan fogalmazó előadást hoztak létre. Ez esetben nem túlzás önálló rendezői koncepcióról beszélni, hiszen a kortárs Akárki-történetet letisztult térben, találó színpadi mozgásokkal, kifejező zenei kísérettel, fegyelmezett színészi összjátékkal és működő rendezői ötletekkel megtűzdelve prezentálták a győriek.

 

Süveges Dominik és Getto Márton a Leonce és Léna című előadásban (A képek forrása: Országos Diákszínjátszó Egyesület)

A legemlékezetesebb előadás épp ellenkezőleg, a látszólagos – mert persze alaposan végiggondolt és begyakorolt – véletlenszerűségével nyűgözött le. A Pécsi Müszi 11.c osztálya Tóth Zoltán drámatanár irányításával Büchnerrel foglalkozott: Leonce és Léna vagy-vagy című bemutatójuk bravúros csapatmunka, amelyhez nincs szükség semmilyen különleges kellékre, csupán a játékos kedvű előadókra és odaadó közönségükre. A három férfi főszereplő (Leonce: Getto Márton, Valerio: Süveges Dominik, Péter Király: Zsoldos Dávid) lehengerlő jelenlétén, színészi felkészültségén túl attól működik a dolog, ahogyan a színészek folyamatosan és teljesen magától értetődő módon kommunikálnak az üres teret életre keltő nézőkkel: köztünk cikáznak, nekünk énekelnek, tőlünk kérdeznek, hozzánk beszélnek. Amit látunk és hallunk, az tehát nekünk és rólunk szól. Kívánhatunk-e többet színházi előadástól?