Utólag úgy tűnik, hogy Weill elég jól értette Brechtet, Brecht pedig (nemcsak a hivatkozott dalban) megfelelően instruálta zeneszerzőjét – kerülendőnek javasolta például a szentimentálisnak érzett hegedűt. Úgy érzem, hogy befogadói baki volna, ha a Brecht-Weill-dalok hallatán a meghatódás, a harag vagy az empátia érzése venne erőt rajtunk, s nem őriznénk meg józan keménységünket. Martyn Jacques (énekes-zenszerző) és a híres fotográfus, Nan Goldin kettősét a klasszikus értelemben persze nem tekinthetjük szerzőpárosnak, Goldin fotósorozatát és a hozzá komponált zenét például eleve három évtized választja el egymástól. Nagyjából sejthető, hogy Nan Goldin mit gondol a képeihez társítható zenéről, a muzsikában elsősorban az érzelmi hangolás lehetőségét látja. Mintha ezt elfogadta volna Martyn Jacques is, és meglepően könnyen mondott le zenei és előadóművészi stílusának legerősebb és legeredetibb tónusáról, a jéghideg groteszkről. Így nagyjából összehangolódott a fotós és a zenész, ám a melankolikus meghatottság sem a zenei produkciónak, sem az összhatásnak nem tett jót. Akik most hallották először a trió (Martyn Jacques – ének, harmonika, zongora, gitár; Adrian Hughes – ütősök; Adrian Stout – nagybőgő, fűrész) zenéjét, csak a szünet utáni második részben találkozhattak az igazi The Tiger Lillies tónussal, és talán ekkor meg is sejtették, hogy mekkora ziccer maradt ki az első részben. (A koncert második része a másfél éve hallott produkcióhoz képest – melyről kritikánk itt olvasható – fáradtabb volt.)

Nan Goldin az 1970-es évek vége óta készíti portréfotóit hírességekről és átlag-amerikaiakról, drogosokról és bántalmazottakról, boldog-boldogtalan szerelmesekről és a mindennapi szexualitásról (a fotográfussal készült interjú itt olvasható – a szerk.). A fényképnaplót ciklusokba rendezve, diavetítésként (slideshow) mutatta be, a New York-i Museum of Modern Art (MoMA) pedig 2004-ben egy 690 felvételből álló (43 perces) sorozatot állított ki belőle. A videó-megosztókon látható részletek alatt (pl. ide kattintva) érzelgős underground popzene szól, s ha nem tévedek, e zenei aláfestés korrelál a fotós elképzeléseivel.

Nan Goldin: Nan and Brian in bed, New York City, 1983. From The Ballad of Sexual Dependency

A Trafóban látott-hallott félkoncert lényegében a MoMA-kiállítás dimenzióival rendelkezett, talán néhány tucat képpel és pár perccel volt kevesebb, rövidebb. A színpad hátterébe feszített vásznon peregtek a képnapló fotográfiái, elől a The Tiger Lillies zenélt. Egy-egy kép nagyjából négy másodpercig volt látható, így a képalkotás puritán esztétikai megítélése (a kép nézegetése, a kép elemzése és különböző képolvasási stratégiák tesztelése) eleve kizártnak tűnt. Megengedem, hogy mindez csak a slideshow műfajában hozzám hasonlóan járatlanok számára okozott problémát, nekem időbe telt ráhangolódni a „még nem film”, de „már nem képsorozat” nyelvezetére.

Nan Goldin rafinált esetlegességű (a beállítatlanság illúzióját keltő kompozíciók, alulvilágított, bemozduló-homályos képek, az artisztikum száműzése stb.) fotói tematikus csoportokat alkotnak, egyes szereplők a különböző tematikus blokkokban vissza-visszatérnek. A sorozat mosolygós párokkal indul – a testbeszéd harmonikus kapcsolatokat sejtet – és temetői felvételekkel ér véget. Közben látunk romlóban lévő, aszimmetrikus emberi viszonylatokat, a függőség vulgáris- és bulvárpszichológiai stációit (a cigarettázást ábrázoló képek a Goldin teremtette kontextusban kizárólag az orális fixáció vagy a szorongás tünetjeleivé válnak), bántalmazás nyomait viselő, majd önvédelemre berendezkedő nőket. Nőket lőfegyverrel, nőket testépítés közben, nőket tetoválással, nőket nőisségük elvesztése után. Aztán látjuk a kemény szerrel élő drogosokat, a homoszexuálisokat, a leszbikusokat, nemi sztereotípiákba szocializált kisgyermekeket és a deviancia különböző megnyilvánulásait. És mindazt, ami Goldin érdeklődését általában jellemzi: a perifériára szorultak és elesettek mindennapi élethelyzeteit. A Goldin-stílus hevenyészve vázolt jellegzetességei alapján azt gondolhatnánk, hogy valamiféle szenvtelen tárgyilagossággal van dolgunk, mely nem engedi, hogy érzelmes-érzelgős viszonyt alakítsunk ki a látvánnyal. Ezzel szemben azonban számomra úgy tűnik, hogy Goldin művészete elsősorban az együttérzésünkre apellál, illetve azt szeretné kiváltani. Nos, ez a hivatkozott Brecht félreértéséről árulkodik.

Martyn Jacques (A kép forrása: Trafó)

Könnyen elérzékenyülőnek gondolom magam, így meglepett, hogy a halál cinikus trubadúrjainál, a lelki nyomor akrobatáinál, az irónia grimaszvirtuózainál (tehát a The Tiger Lillies muzsikusainál) mennyivel könnyebben vontam ki magam a Goldin-képek hatása alól. Martyn Jacques igen visszafogottan érvényesítette előadói stílusát, „komponistaként” elsősorban a melankóliát előhívó patronokra hagyatkozott, s ez a hozzá képest visszafogott hang mintha a zenei inspirációt is féken tartotta volna: az amúgy sem különösebben komplex zenei nyelv ezúttal kifejezetten csökevényesnek hatott, s a szövegek is csak ímmel-ámmal idézték fel a The Tiger Lillies-líra kérlelhetetlen nonkonformizmusát. Csalódottan vettem tudomásul, hogy az érzelgős underground popzene túlságosan is megérintette az együttest.

Megválaszolhatatlan kérdés marad, hogy mit gondolnék Goldin képeiről, ha az élő zene elsősorban ellenpontozó képaláírás és nem empatikus sírdogálás lett volna. Abba pedig belegondolni sem merek, hogy hány rétegűnek tippeli az olvasó a kritikus szívét borító kéreg vastagságát.