Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

„NÉZŐ, LÉGY ELNÉZŐ”

Shakespeare: Rómeó és Júlia / Vígszínház
2011. ápr. 13.
Van minden: kivetített monitor, motoros száguldás színes mozgóképeken a színház környéki utcákon, majd élőben a színpadon, akrobatikus egyensúlyozás Júlia erkélye alatt, keresztül-kasul bejátszott nézőtér és romba döntött Vígszínház a kripta-jelenetben. Csak dráma nincs. KOVÁCS DEZSŐ KRITIKÁJA.
V
Varju Kálmán és Bata Éva
Azt ugyanis el kellene játszani. Nem(csak) a látványos masinéria működtetésével, hanem az értelmezés, a gondolat, a színészi jellemábrázolás erejével. Értem, persze, s tulajdonképpen méltányolni is tudom, hogy Eszenyi Enikő közel akarta hozni rendezésében a klasszikus darabot a fiatal nemzedékekhez. Ám ahogy halad előre a játék, a vizuális effektek, a hatásos színpadi attrakciók egyre inkább elfedik, mintsem elősegítik a rendezői interpretáció megvalósulását. Ha ugyan nem a mozgalmas színi apparátus működtetése maga a koncepció lényege. 
Mikor begördül a színre a bandázó, randalírozó veronai ifjak viharvert, piros Alfa Romeója, s megjelenik a színen Varju Kálmán Rómeóként, utolsó divat szerinti butikszerelésében (tépett farmer, fémláncok), már nagyjából sejteni lehet, hogy afféle trendi előadásban lesz majd részünk. Ezt támasztja alá a játékosok beszéde, a tárgyi miliő, a jelenetek felépítése. A nyitó képben a szereplők civilben, mintegy a darabot felvezetve közösen mondják a prológust, majd a kortárs öltözékek közé fokozatosan korhű ruhadarabok vegyülnek; Capuleték maszkabálja már elegánsan kivitelezett reneszánsz forgatag. Duda Éva lendületes koreográfiájára, Kentaur csillogó, habos-buggyos kosztümjeiben színpompás Erzsébet-kori szcéna kerekedik, a mozdulatok kimerevednek, s lassított képeken látjuk, ahogy a kölyök címszereplő találkozik leendő csajával. 
Nem Rómeó és Júlia, hanem Romi és Julcsi ismerkedik itt egymással: mindketten szertelen, bájos kamaszok, akik holmi lelkizés és drámázás nélkül élik a laza városi aranyifjak önfeledt és felelőtlen életét. Az erkélyjelenetben belakják a Vígszínház teljes nézőterét: Juli a második emeleti páholy magasában mondja a nevezetes monológját, kedvese egy szinttel lejjebb kapaszkodik a páholy külső peremén, de nem a bátortalan szerelmi vallomás a jelenet lényege, hanem az akrobatikus mutatvány, ahogy a fiú egyensúlyoz a magasban. Közben a színpadra vetített videoképeken, hatalmas szuperközelikben látjuk a lány arcát, aki pár másodperc múlva már messziről, a szemközti páholysorból felelget párjának, s miközben páholyról páholyra mászik, caplat a közönség sorain át, a kamera megmutatja a meghökkent nézők civil reakcióit: a kényszeredett mosolyokat, a váratlan akcióban való kényszerű részvétel kedélyes-fura képeit. De még nincs vége, a jelenetsor a színpadon folytatódik, s Kentaur monumentális díszlete magát a Vígszínházat mintázza, erkélyestől, homlokzatostól; a szereplők ki-be masíroznak, rohangálnak a széksorok között. Színházban vagyunk ugyanis, aminek nincs ugyan különösebb jelentése és jelentősége, de ha már egyszer Rómeó a környező utcákat körbefurikázva érkezett meg a színpadra robogójával, akkor megjelenhet a Vígszínház homlokzata és erkélysora is a játékban. A Capulet-klán különben is itt lakik, a többiek legfeljebb vendégségbe jöhetnek hozzájuk. Ezen egy darabig elspekulálhat a néző, ha kedve van hozzá. 
Jelenet az előadásból
Jelenet az előadásból
Lőrinc barát is „motorizáltan” közlekedik: kisbusza komplett mozgó természetgyógyászati laboratórium és alkalmi kápolna, amelyben összeadja és utaztatja a szerelmeseket Budapest utcáin vagy a Duna-parton, az épülő Margit híd tövében. A Rómeót megkérni indult dadus legénye által húzott riskaszerűségben érkezik, s motorra kapaszkodva távozik. Az idő sietős múlását hangos kalapálással rögzített kiaggatott táblák jelzik; az utcai jelenetekben vadul dulakodnak a rivális veronai galerik, ha gyilkosság esik, hamar túllépnek rajta, a ledöfött Mercutiót sietősen eltávolítják a színről, Tybaltot földre teperve fojtja meg Rómeó. Az autóba tuszkolt hullát a kocsival együtt felgyújtják. 
Eszenyi színpadán minden és mindenki állandó mozgásban van, sürög-forog, süvít és serénykedik, gyors színváltásokban pörögnek az epizódok, a szereplők, villódzó képek rohannak, újabb és újabb impulzusokkal bombázva a nézőt. Ám ahogy araszol előre a történet, egyre inkább megkérdőjeleződik a terjedelmes színi apparátus működtetésének értelme, hiszen az emberi drámák időközben rendre elillannak. A Kamondi Zoltán mozgó- és állóképeit ötletesen kiaknázó látvány, valamint az attraktív és hatásos jelenetek sora ugyanis sokszor köszönőviszonyban sincs a darab valódi történéseivel. Nem teremtődhet igazi feszültség sem, mert a színmű legfontosabb konfliktusai nincsenek érzékien kibontva az előadásban. Bata Éva Júliaként szinte végig azonos érzelmi regiszteren játszik, jószerével szenvedélytelenül, fakón mondja a szövegét, figurájának nincsenek drámai mélységei és magasságai. Varju Kálmán Rómeója valamivel több színt és érzelmet visz a játékba, ám alakjának tragikumából vajmi keveset képes megjeleníteni. Árnyalt lélekábrázolás nélkül pedig hogyan is lehetne érvényes Rómeó és Júliát játszani? 
A mellékszereplők galériájában izgalmasabb alakformálásokkal találkozhatunk, a szerepösszevonások többsége is működőképesnek bizonyul. Gyuriska János tolószékéből ki-be szálló, játékosan élveteg és kihívó Mercutiója élesre fent tőrrel és elmeéllel vívja asszóit, halálos sebet kapva precízen játssza el, mi játszódik le benne. S bár a herceg szerepe szinte jelentéktelenné zsugorított az előadásban, Gyuriska veronai uralkodója mégis méltósággal és megrendítően zárja le a tragédiák láncolatát. Börcsök Enikő dadája dús életismerettel, telivér érzékiséggel átitatott, gazdagon reflektált nőalak: alkalmazkodó és akaratos, szelíd és hisztis, egyszerre robusztus és légies egyéniség. Dengyel Iván Capuletként a familiáris despotát adja érzékletesen, Mészáros Máté Lőrinc barátja csupa szív és felelősségét mélyen átérző férfiú, Molnár Áron Tybaltja robbanékonyan szenvedélyes.
Mészáros
Mészáros Máté és Bata Éva. Fotó: Puskel Zsolt – PORT.hu
A produkció atmoszférájának sajátos színezetet adnak Presser Gábor szépséges szájharmonika-szólamai – szemben a hatvanas-hetvenes évek harsogó olasz slágereivel. A népszerű, ám „shakespeare-i teljességében” csak ritkán megszólaló színmű Varró Dániel új fordításában hangzik fel a Vígszínházban. A csengő-bongó, frivol rímekkel (mondjuk: kipakolás/kupakolás), kortárs szlenggel, kiszólásokkal dúsan meghintett textus hűen és stílusosan szolgálja Eszenyi rendezői elképzelését. (Egy nőt szeretek – vallja meg némi unszolásra egy helyütt Rómeó. Ha nem mondod, hülyén halok meg – replikáz azonmód Benvolio.) Az érdes-eleven beszédmód nyílt színi tapsokat is generál az ifjabb nézők körében.  A hatás nem marad el.
 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek