A tablókat nézegetve több mint feltűnő a hasonlóság a mienknél nagyságrendekkel nagyobb francia főváros és Budapest problémái között. Az utóbbit azért érdemes hangsúlyozni, mert hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy csak nálunk mennek ennyire gyatrán a dolgok. Pedig az elemzésekből kiderül: Párizsban ugyanúgy a belvárosi sűrűség, az agglomeráció problémái, a területi széttagoltság, a nem kielégítő közlekedési kapcsolatok és a közigazgatás megosztottsága akadályozzák a harmonikus fejlődést és teszik navigálhatatlanná a várost. Ahhoz azonban nem kell a hatalmas anyagot bemutató tablók szövegében túlságosan elmélyedni, hogy világossá váljon: Párizsban nem csak a problémák, a válasz is más léptékben jelentkezik.
2007 szeptemberében a francia elnök, Nicolas Sarkozy a La Cité de l’Architecture & du Patrimoine építészeti és örökségvédelmi központ avatóján kezdeményezte, hogy nemzetközi tanácsadással készüljön el Nagy-Párizs új, átfogó fejlesztési programja. A Grand Paris tervének megvalósításával tíz sztárépítészt (köztük ott van a francia Jean Nouvel, Christian Potzamparc és Roland Castro, az angol Richard Rogers és a holland Winy Maas) bíztak meg. 2008 júniusában látott munkához a helyi és állami képviselőkből álló bizottság által kiválasztott tíz csapat, akik kilenc hónapot kaptak arra, hogy kidolgozzák ötleteiket. 2009 márciusában mutatták be végleges indítványaikat a pályázat tudományos és vezetői bizottsága, valamint a nyilvánosság előtt. A teameket építészek és várostervezők vezették, de a téma komplexitásának megfelelően számtalan egyéb tudományág művelői is részt vettek a víziók felvázolásában.
Egy város növekedését szabályozni, harmonikus egyensúlyát megteremteni ugyanis ma már nyilvánvalóan nem elsősorban építészeti kérdés – szemben azzal, ahogy azt a hatvanas-hetvenes évek várospolitikája gondolta. Akkoriban az akadálytalan fejlődés bűvöletében a növekedés pusztán földrajzi, közlekedési problémának tűnt: sorra nőttek ki új negyedek a semmiből, differenciálódtak a funkciók, alvó-városok és elhagyott ipari negyedek alakultak ki a történeti városmagon kívül. A hagyományos belváros funkciója radikálisan megváltozott: a történeti városmag egy hatalmas munkahellyé alakult, ahova szabad időnkben pusztán fogyasztani járunk: pizzát és kultúrát. Eközben az eredeti városi struktúra mit sem változott, az új funkciókat csak cipőkanállal lehet belepasszírozni, miközben egyre nagyobb gond a hagyományos épületállomány hasznosítása, amely ennek híján lassacskán omladozik. A városok környékén kialakult agglomeráció és a város kapcsolata ellentmondásos, mind közigazgatásilag, mind a közlekedés szempontjából. Úgy tűnik, az urbánus generáció ragaszkodik a városhoz, ahhoz a minőséghez és élményanyaghoz, amit ez a fajta sűrű élet jelent – az árat azonban mindezért sokallja. Kevés a zöld és a levegő, hiányzik a nyugalom és meghittség – márpedig a várost mint önálló entitást létrehozó igény: a kommunikáció intenzitásának növelése óhatatlanul ezek elvesztéséhez vezet.
 Részletek a kiállításból |
Így aztán élhető várost tervezni tulajdonképpen filozófiai probléma, akkor is, ha a fenntarthatóságról elmélkedve, a részletek felé közeledve a dolog nagyon is gyakorlati és húsbavágó kérdésekké redukálódik.
Nicolas Sarkozy a tanulmányokat összegző kiállítás bevezetőjében így fogalmaz: „legyen a jövő városa kompakt vagy szétterült, sűrű vagy porózus, mindenekfelett nyitottnak és flexibilisnek kell lennie.” A XXI. századi világkép, melyben a hálózatok és struktúrák létrejötte és a részek közötti kommunikáció akadálytalansága dominál, a jövő nagyvárosát is ennek térbeli metaforájaként fogja fel. A pusztán épületek telepítésével operáló városfejlesztésnek mindenképpen lejárt az ideje. Gondolkodni csak struktúrák kiépítésében és fejlesztésében lehet, nem véletlen, hogy a Grand Paris terv kulcsszava a városok „újrahasznosítása”, az újra elfoglalt város (Jean Nouvel). „Párizs, Rouen, Le Havre egyetlen város, melynek a Szajna a főutcája” – idézi az egyik pályázó Bonaparte Napóleont 1802-ből, megvilágítva ezzel a XXI. századi Nagy Párizs viszonyát saját kulturális hagyományaihoz.
 A képek forrása: FUGA |
A Grand Paris tanulmány két fejezetre bomlik. „A XXI. századi Kiotó utáni metropolisz” a fenntarthatóság feltételeit vizsgálja, az erre épülő „Párizs és agglomerációjának diagnosztikai előrejelzése” pedig a megvalósítás gyakorlati lehetőségeire ad javaslatokat. Az első rész filozofikus, olykor költői módon Tokyo, Szingapúr, Mexico City, New York és más nagyvárosok tanulságait összegezve teoretikus alapvetésekkel szolgál egy gyorsan és irányítatlanul változó metropolisz jövőjére nézve. A második fázis Párizs metropolisz fejlesztését szolgáló konkrét elképzeléseket tartalmaz. A mobilitás növelése, a fizikai határok kitágítása, a helyi központok fejlesztése, az eddig elhagyott zónák, ipari területek, ún. barnamezők hasznosítása, a decentralizálás és a határokon belül a sűrűség fokozása Budapest számára is üdvözítő megoldást nyújthatnának.
A javasolt fejlesztések épületben megtestesült szimbóluma lehet az AUC csoport tablóján szereplő „nagyon nagy Louvre”, egy a sztereotip hagyományokkal dacoló, föld alá is bekúszó építmény-komplexum. Szinte élő organizmus, ami a klasszikus múzeum funkción túl pályaudvartól üzletekig és szolgáltatásokig számtalan igényt kiszolgál – tulajdonképpen egy hatalmas pláza, ahogy a jövő nagyvárosa is egy komplex szolgáltatásokat nyújtó hálózatnak tekinthető.
S hogy ebből mi lehet a tanulság Budapest számára? Mindenekelőtt a problémafelvetés léptéke, a kérdések és válaszok nagyvonalúsága. Konkrét projektek ilyen-olyan érdekből történő megvalósulása vagy földbe döngölése helyett a nagyváros gondjainak szemrevételezése madártávlatból. Egy-egy kiválasztott, vagy önjelölt hérosz favorizálása helyett sokszereplős együttgondolkodás. A politika és az építészet párbeszéde – a Grand Paris terv megalkotói az önkormányzat mellett tanácsadó testületként működnek.
(A kiállítás 2011. április 18-ig volt megtekinthető.)