A mennyezetről lógó papíralakokat már kívülről, az ablakon át is látni, onnan úgy néznek ki, mint a gyerekmunkák. Mikor aztán a kiállításban benn állunk közöttük, nem is emlékszünk már efféle badarságokra.

Részletek a kiállításból

Előbb azonban be kell lépni az ajtón, s még most sem történik semmi különös, minden olyan, mint általában a galériákban, legalább is, ha társas lény módjára először balra fordulunk, hogy köszönjünk. Jobbra nézve azonban egy papírember-erdőt látunk, „akik” közé be kell menni, hiszen ez maga a kiállítás. Azt hiszem, a fizikailag alig, de vegetatívan azért észlelhető pillanatnyi megtorpanás másokban is lejátszódik, mert a „tömegbe” való elvegyülésre – holott mindennapi jelenet, de itt – rá kell készülni, mert a szimulációs helyzet egyfajta mátrixos, negyedik dimenziós képzetet is produkál. Nagyon fura az egész annak ellenére, hogy nem ez a tűzkeresztség (az elmúlt években a Műcsarnok egy-két tárlatában már ki lehetett próbálni a tapasztalati-virtuális behatolást például a sűrűn aláhulló selyemszalagok alkotta térmezőbe), azt is tudva tudom, hogy két lépéssel odébb ugyanazt a levegőt szívom, mint addig, s még csak a filmekben trükközött lágy masszafalon sem kell áthatolnom, valamiféle lelki halmazállapot-változás mégis megsuhint.

Bent vagyok, és zsigerileg konstatálom a nyilvánvalónak tetszőt, hogy az előbb még abszolút kívül álltam és volt szabad akaratom és levegőm, most viszont a „massza” része vagyok, pedig csak annyi történik, hogy a cérnaszálon leengedett papíremberek hozzám ütődnek. Óvatosan mozgok, és egyáltalán nem azért, hogy a műnek nehogy baja essék (ez nem is jut az eszembe), viszont illendőnek tartom, hogy kerülgessem „őket”. Első körben alig bámészkodom, legalább is az arcukba semmiképp, az olyan ormótlan dolog, megyek, de inkább sodródom közöttük újabb csapásokat keresve. Már nem is papírfigurák között szlalomozom, hanem valós tömegben. Fokozza a hatást a szűnni nem akaró városi alapzaj, de nem azért, mert hallucinálok, hanem mert ez a kiállítás akusztikus eleme.

Az egyik falon projektor által kivetített, életszerű, de a körsvenkes felvételnek köszönhetően felfokozott városi forgatag látható, amelyre rávetülnek a papíremberek. A helyzet szédítő, a figuratömeg összekavarodik, s a látvány illetve az átélt élmény olyan kaotikus, mintha a Keletibe érkező vonat utasai egyenesen egy nyüzsgő pláza sétányára ömlenének ki.

Fotó: Fövényi Sándor (A képek forrása: Ponton Galéria)

Egyszerre dolgozik bennem a szabadulóművész és Luc Degryse csodálója – a meccs döntetlen. Továbbmegyek (hogy újra visszatérhessek), a derékszögű fordulóban székek várnak, oké, kiszálltál – gondolom egy pillanatra, ám innen, a „páholyból” egy újabb zsúfolt csoportra lehet látni, innen viszont úgy, mintha az állatkertben a ketrecekbe bámulnánk be.

A kiállítás úgymond rajzinstalláció, látszólag és kivitelezésre pofonegyszerű, eredeti célja szerint turistákat látunk bőrönddel a kezükben. Lehetnek ők is, de miért ne lehetnének sima utazók, rokonok, ügynökök, naplopók vagy menedzserek, egyszerűen és ragozás nélkül az arctalan tömeg, amelybe akarva akaratlan naponta többször is belecsöppenünk, s amelyet vérmérséklettől függően, előbb-utóbb fuldoklókként akarunk elhagyni?

Luc Degryse-nek egyébként élénk magyarországi kapcsolatai vannak, mert a 80-as években ösztöndíjasként a Kecskeméti Rajzfilmstúdióban dolgozott. (Ittlétét praktikusan összekötötte a borkóstolás tudományának az elsajátításával, majd 2004-ben letette a mestervizsgát, mely tényeket az életrajzában sem hallgatja el.) Három filmet készített ekkor, s a Souvenir címűért Budapesten megkapta a filmkritikusok, Birminghamben pedig a zsűri fődíját. Huszonéve oktat azon az egyetemen, ahol a diplomáját szerezte (genti Királyi Képzőművészeti Akadémia Animáció szak), s nyitottságát, intelligenciáját mi sem tükrözi jobban, mint a „ki tanít kit?” dilemma.

Mindehhez egy kortévesztő külsővel rendelkező, finom úriembert képzeljünk el, aki amikor megismerte leendő feleségét, naponta írta neki a szerelmes leveleket (forrás: a művész autobiográfiája). A fentiek mellett, a rá jellemző minimál-infant stílusban gyerekkönyveket is illusztrál, felnőtteknek szánt rajzait pedig 2006-ban jelentette meg könyv formájában.

A tárlat 2011. április 22-ig látogatható.