A Látogatók kívülről döngeti a korszerű színház kapuit, hiszen az a külsőségeiben kortárs nyelv, melyet az előadás használ, csak az ábrázolás, és nem a kifejezés eszköze. A történet elbeszélődik – ami, mivel tanúságirodalomról van szó, önmagában persze tekinthető erénynek –, de semmilyen egyéb gondolati vagy érzelmi síkot nem mozgósít.
 Szabó Emília és Mészáros Sára |
Az egri Gárdonyi Géza Színház előadása az egri születésű Kertész Lilly Mindent felfaltak a lángok című önéletírását dolgozza fel (a szöveget színpadra írta: Fábri Péter, átdolgozta: Blaskó Balázs). Lilly húszéves volt, amikor a németek elhurcolták, s túlélve Auschwitzot, a brémai kényszermunkatábort és a felszabadulás utáni tífuszjárványt, abban a reményben tér vissza Egerbe, hogy újra láthatja családját. Lassan ébred rá, hogy teljesen egyedül maradt, és elölről kell kezdenie életét. Az előadás – Lilly történetén keresztül – a holokauszt-történetek ismerős stációit mutatja be: a gyűlölet mértékével és irracionalitásával lassan szembesülő öntudatot, a legelső megaláztatásokat, a marhavagonban való utazás szörnyűségeit, Mengele doktor életről és halálról döntő intését, a részvétlen kegyetlenséget, az embertelenségben megnyilvánuló emberséget, az élni akarást, a hazatérést, az itthon maradottakkal való kommunikáció nehézségét és a háború előtti élet folytatásának képtelenségét.
A történetmesélést az emlékezés kézenfekvő terébe, egy múzeumba helyezte a rendező. Az Egerről készült századeleji fotókat nézegetik a „látogatók” az előadás elején, és ide csöppen a jelen Kertész Lilly-je (Saárossy Kinga) és unokája (Farkas Vera). Nem lehet tudni, hogy a nagymama miért pont itt és ekkor kezd el mesélni unokájának – hiszen a kislány kérdéseiből úgy tűnik, hogy korábban nem volt köze a történtekhez, és még csak a történelemórákon sem figyelt eléggé. Mindenesetre itt, a nagymama elbeszélése alapján elevenednek meg a múlt szereplői, akik kellékek nélkül, pantomimszerű mozdulatokkal (mozgás: Karsai János) játsszák el a történetet. A jelmezek is mindvégig ugyanazok maradnak – csak a haj leborotválását jelzi például a fejre feltett kendő.
 Jelenetkép |
E modern nyelv és a rendező úton-útfélen hangoztatott színházi ars poeticája kapcsán a recenzens is kedvet érez saját esztétikai elképzeléseiről számot adni. Eszerint a stilizáló, eltávolító gesztusok jó esetben nem pusztán valami helyett állnak, hanem kifejeznek valamit, ami több mint az ábrázolt valóság. A Látogatóknál egy-az-egyhez a megfelelés a stilizált gesztus és az ábrázolt történet megfelelő mozzanata között: a mímelt újságolvasás újságolvasást jelent, az egy helyben menetelés előre haladó menetelést, a láthatatlan fegyvert kezében tartó, gonoszan kiabáló náci katona valódi fegyvert kezében tartó, gonoszan kiabáló náci katonát. Elenyésző kisebbségben vannak azok a mozzanatok, melyek túlmutatnak az ábrázolt valóságon: a fiatal Lili (Varró Emese) és vőlegénye, Gyuri (Lisztóczki Péter) fájdalmasan szép, visszatérő kézmozdulatában például benne van a meg nem valósult harmónia. A folyamatosan ismételt mondat – „1944. március 19-én húsz éves leszek. És még nem tudom, hogy...” – pedig a kettészakadt élet abszurditását hangsúlyozza.
Az eltávolító gesztusok egyébként azt a hatást is elérhetik, hogy a (reflexszerű) beleélést megakadályozva egy külső, másfajta szemszögből késztessék gondolkodásra a nézőt. Az egriek előadásában mintha nem lenne eldöntve, hogy az előadás magával ragadni vagy elgondolkodtatni szeretné a közönségét. A színészek játéka is ennek a köztes, semmilyen állapotnak felel meg: mindenféle kilengés vagy túlzás nélkül érzékeltetik a történetet és a karakter-skicceket, talán csak Saárossy Kinga fád búgásából sok egy kicsit. A beleélés erejét tehát csökkenti a stilizáltság, gondolkodásra pedig nincs lehetőség – hacsak nem a nagymama elbeszélését hallgató, (nem szükségszerűen az, de itt) passzív befogadó, kiskamasz unoka szemszögéből.
 Mészáros Sára és Lisztóczki Péter (A képek forrása: PORT.hu) |
Az előadás nem kezdeményez semmilyen problémafelvetést: készen kapjuk a történetet, amely mintha nem szorulna kiegészítésre, önmagában áll – nem kapcsolódik sem a múlthoz (nem vetődik fel a kérdés, hogy mi vezethetett a holokauszthoz), sem a mi jelenünkhöz (nem derül ki, hogy miért fontos a történelem és hogy van-e tanulsága), sőt a saját jelenével kapcsolatban is adós marad (az emberek mintha eleve gonoszak és jók lennének, s nem tudjuk meg, hogy miért azok, vagy hogy lehetnének-e másmilyenek). Ha megnézzük az előadást, egy régi vágású, de azért színesen, némi személyes tónussal elbeszélt történelemkönyvvel leszünk gazdagabbak. A Látogatók tehát megfelel a holokauszt-irodalom egyik legfontosabb feladatának: emlékeztet. De légüres térben.